Karácsonyi társasjáték-ajánlónk írása közben döbbentünk rá, hogy fontos adósságot kell törlesztenünk a társasjátékos világ felé: még sosem írtunk a 7 Csodáról, pedig a modern társasjátékok egyik örökzöld darabjáról van szó, így aztán a bejglikómából felocsúdva klaviatúrát ragadtunk, hogy törlesszük ezt az elmaradásunkat. De nem csak ezért írunk most Antoine Bauza remekművéről, hanem mert egy különlegesen jó játékról van szó.

A civilizációépítés elég hálás témája a különböző platformokon (legyen az akár analóg, akár digitális) létező játékoknak: különös vonzerővel bír a tudat, hogy a játék során valami igazán nagyot alkothatunk adott keretek közt. A zsánerre nem meglepő módon sokkal jellemzőbbek a súlyosabb darabok (gondoljunk csak számítógépen a Civilization sorozatra, vagy társasjáték-fronton a Korokon Átra), de azért akad néhány viszonylag könnyedebb megközelítés is (pl.: Birodalmi Telepesek). A 7 Csoda a maga kb. félórás játékidejével a könnyebbik végét igyekszik megragadni a stílusnak, lássuk, hogy sikerül neki!

A lapok járása szó szerint értendő

A 7 Csoda egy 3-7 fő által játszható (doboz szerint 2 fővel is működik, de erre még később kitérek), rövid (~30 perc), pörgős civilizációs köntösbe bújtatott kártyatabló-építő játék. Célunk, hogy a három kor során (nem történelmi korokra kell gondolni, Bauza mester csupán az ókorba “kalauzol” minket) mi építsük fel a legprosperálóbb városállamot.

A dobozt kibontva azzal szembesülhetünk, hogy az ízléses inzert nem rejt klasszikus értelemben vett játéktáblát (tehát térkép sincs), csupán a játékosok saját játékterének alapjaként szolgáló csodatáblákat, három pakli kártyát, pénz- és egyéb jelölőket, és egy-két további apróságot (csodákhoz tartozó sorsolókártyákat, pontozófüzetet, játékszabályt stb.). A komponensek egyébként jó minőségűek, a gyönyörű illusztrációk pedig annak ellenére teremtik meg az ókori hangulatot, hogy a 7 Csoda (ahogy azt látni fogjuk) egyáltalán nem a tematikussága miatt zseniális darab. A játék minden eleme egyébként nyelvfüggetlen (a kártyák neveinek nincs befolyása a játékmenetre, csupán hangulati elemként szolgálnak), minden információt ikonok formájában közöl a játék.

A játékmenet szinte pofátlanul egyszerű, és az előkészületek sem igényelnek sok időt: az első kör előtt mindenki magához vesz némi pénzt, egy kétoldalú csodatáblát (ezek kisorsolásához a doboz tartalmazza a fentebb említett kártyákat), illetve az I. kor paklijából hét kártyát.

Kezdésként a hét kártyából egyszerre mindenki kiválaszt egyet, majd a maradékot továbbadja a bal oldali szomszédjának. A kiválasztott lapokat mindenki egyszerre használja fel tetszése szerint:

• Megépíthetjük, ha rendelkezünk a szükséges nyersanyagokkal (illetve ezek hiányában esetleg tudunk a szomszédunktól pénzért vásárolni). A későbbi korokban lehetőségünk van kvázi ingyen is építkezni, amennyiben rendelkezünk az adott kártya “elődjével” (ezt akár egy hevenyészett technológiai fának is tekinthetjük).
• A kártya tartalmától függetlenül a csodánk soron következő szintjének megépítéséhez használhatjuk fel (itt a csoda nyersanyag-szükséglete ugyanúgy számít).
• Eldobhatjuk, hogy pénzt szerezzünk vele.

Ezután a szomszédtól kapott, kissé vékonyabb pakliból ismét választunk, és ez így megy tovább mindaddig, amíg mindenki kiválasztott hat kártyát (tehát a végén az utolsót mindenki eldobja). Ekkor egy gyors katonai értékelés után hasonló módon szétosztjuk a II. kor kártyáit (itt megfordul a körbeadás sorrendje), majd ha azzal is végeztünk, a III. kor pakliját is (itt pedig visszafordul az irány).

Pontot szerezni sokféleképpen lehet, a siker leginkább a különböző típusú kártyák jó kiválasztásán és felhasználásán múlik:

• A barna és szürke kártyák nyersanyagokat illetve kézműves termékeket adnak, melyek a többi létesítmény és csodaszintek megépítéséhez szükségesek.
• A kék civil kártyák simán pontokat érnek a játék végén.
• A sárga kereskedelmi kártyák a pénzzel való gazdálkodásban segítenek (pénz kell az építkezéshez, a szomszédtól való vásárláshoz, sőt pontot is ér a játék végén!).
• A zöld tudománykártyákon lévő szimbólumok sorozatként gyűjtve érnek pontot a játék végén.
• A piros katonai kártyák a korok végén hozhatnak pontokat: szomszédainkkal egyenként külön-külön összehasonlítva katonai erőnket az erősebb (az aktuális kortól függő mennyiségű) pontot kap, a gyengébb pedig elbukik egy pontot.
• A III. korban érkező lila céhkártyák pedig valamilyen speciális szempont szerint érnek pontot a játék végén (pl. minden tablónkon lévő sárga kártya további pontokat ér).

A lapokon kívül a saját csodatáblánknak is nagy szerepe van a pontszerzésben: azon túl, hogy a játékterünk központi elemeként funkcionál és szépen illusztrált, két fontos tulajdonsága is van. Egyrészt mindegyik csoda más-más induló nyersanyagot/kézműves terméket ad, másrészt a játék során a csoda három szintjének megépítésével pontokra és/vagy különböző speciális képességekre tehetünk szert (a szinteket általában sorrendben kell megépíteni).

Értelemszerűen a harmadik kor végén mindenki kiértékeli a tablóját és jelölőit (beleértve a pénzt és katonai pontokat), a legtöbb pontot szerző pedig megnyeri a játékot.

Halikarnasszoszi mauzóleum, halikarnasszoszi mauzóleum, te csodás!

Ugyan megoszlanak a vélemények, hogy a kártyák körbeadogatásán alapuló játékmenetet a 7 Csoda “találta-e fel” (egyesek szerint egy Fairy Tale nevű játéké az érdem), az biztos, hogy Bauza mesterműve tette népszerűvé azt, hasonlóan ahogy a Dominion is forradalmat csinált nem sokkal előtte a pakliépítéssel.

A 7 Csoda egyik legnagyobb erénye, hogy az egyszerű játékmenet és a belépő szintnél egy picit összetettebb pontszerzési lehetőségek mellett gyakorlatilag mindig mindenki egyszerre cselekszik, tehát nincs várakozás a másikra (vagy csak nagyon minimális). Ez a párhuzamosság azt eredményezi, hogy cirka fél órába sikerül annyi játékélményt sűríteni, amit más játékok sokszor 1-2 óra alatt oldanak meg.

Szintén nagy előnye a játéknak, hogy ugyanolyan jól tud működni akár három, akár hét fővel is, viszont minden játékosszám más-más stílusú partit eredményez (természetesen a játékban lévő kártyák száma egyenes arányban követi a játékosok számát). Kevesebb játékossal több lehetőség van a hosszabb távú tervezésre, mivel egy-egy pakli többször is visszakerülhet a kezünkbe, illetve könnyebb átlátni, hogy a többiek mit is csinálnak. Ezzel szemben több játékosnál sokkal inkább taktikai döntéseket kell hoznunk (hét játékosnál minden pakli csak egyszer jár a kezünkben!), és jóval nagyobb a szerencse szerepe is. Ettől függetlenül a 7 Csoda mindkét “arca” rettenetesen élvezetes, így kisebb társasággal jól működik “fillerként”, míg nagyobb társaságnál akár egy-egy partijátékot is könnyen kiválthat, ha épp egy picit gondolkodósabb darabra vágyunk.

Minél többen játszunk, annál nagyobb asztalra lesz szükségünk

Sajnos a fentiek nem állnak a két személyes játékmódra: ilyenkor igazából olyan, mintha hárman játszanánk, de az egyik játékos virtuális, és felváltva irányítjuk. Néhányan szeretik ezt a megoldást, de általánosabb vélemény (amit én is osztok), hogy nem az igazi ketten 7 Csodát játszani. Szerencsére ezt a kiadó is felismerte, és nemrégiben megjelent a direkt két főre szabott különálló 7 Csoda: Párbaj, melyről szintén írni fogunk a közeljövőben.

Összegzés

A 7 Csoda zseniális játék, nem véletlen, hogy bekerült a mi karácsonyi társasjáték-ajánlónkba is mint örökzöld kedvenc. A játék hossza abszolút összhangban van annak mélységével, és ki merem jelenteni, hogy a kártyák körbeadogatásán alapuló játékok közül még mindig ez a legjobban sikerült darab (például a Kincsvadász ahhoz képest, hogy a 7 Csodánál könnyedebb, nekem már túl hosszú játékidőben). Mindent figyelembe véve tehát úgy gondolom, hogy Antoine Bauza ezen játékának minden társasjátékos polcon ott a helye, ahol van lehetőség családdal (feltételezve, hogy ismernek már egy-két modern játékot) vagy baráti társasággal együtt játszani. Csak legyen hozzá elég nagy asztalunk!

A cikkben szereplő képek forrása (a főkép kivételével) a BoardGameGeek.com