Őszintén szólva kedvelem a befutott, kipróbált játékokat. Illetve úgy is fogalmazhatunk, hogy utálok lyukra futni, ha társasjátékokról van szó.

Ha toplistát kéne írnom arról, hogy mik tudnak felidegesíteni igazán, akkor a rosszul szerkesztett játékok előkelő helyet foglalnának el rajta. Éppen ezért próbálom kerülni őket, kinek kell a stressz, ugyebár. Amikor új játékot vásárolok, vagy egyáltalán csak eljutok odáig, hogy valamit kipróbáljak, előtte mindenképpen utánaolvasok, vagy legalább megnézek róla egy videót.

Mondhatom, hogy óvatos gamer vagyok. Szeretek újra és újra a jól bevált játéktervezőkhöz és kiadókhoz nyúlni, illetve szívesen veszem egy-két guru véleményét a friss játékokról, mielőtt kipróbálnám őket.

Nem vagyok szurkoló típus, persze szívesen megnézem az olimpián a magyar számokat, ugyanakkor soha nem dobbant meg igazán a szívem a magyar csapatért, de... Egyetlen gyengém van, a magyar fejlesztésű játékoknak nem tudok ellenállni.

Úgy jártam most a Saltlandsszel is, mint korábban az Ave Romával, vagy épp a Trickerionnal – bevállaltam, hogy úgy játszom vele, hogy szinte semmit sem tudok róla.

Figyelemmel kísértem a játék web- és Facebook-oldalát és a Kickstarterüket, ami már a kampány előtt várta a látogatókat. Ezekből nagyjából annyit tudtam meg, hogy

• a játék baromi jól fog kinézni
• nyelvfüggetlen és kooperatív
• eszeveszettül hangulatosnak ígérkezik
• szélerővel hajtott sivatagi hajókkal lehet benne menőzni

Az élet sója

Dióhéjban a Saltands egy posztapokaliptikus világban játszódó kooperatív játék, ahol főként a szél ereje és iránya határozza meg a játékosok lehetőségeit. A játékosok különböző karaktereket irányítva gyűjtögetik a felszerelést, járműveket és a “kulcsokat”, amelyeknek segítségével győzelemre lehet jutni. Ellenség is akad bőven, egyfelől a gyilkos szándékú horda, és a kegyetlen idő, ami kérlelhetetlen gyorsasággal jár el a fejünk felett.

A legfontosabb és egyben legnehezebb a játék során: életben maradni. Amikor sérülést szenved a karakterünk, akár a pajzsa ellenére is, az orvosolható lehet, amennyiben van nála elsősegély készlet, de második sebzés után egyszerűen porrá lesz. Ekkor az összes kártyánkat el kell hogy dobjuk, és elveszítjük a különleges képességünket is, és elölről kell “kezdenünk” a játékot, szinte csupaszon.

A Sóság törvénye

A játék szabályrendszere első pillanatra bonyolultnak tűnik, de a jól szerkesztett és képekkel bőven ellátott szabálykönyv hamar eloszlatja a fellegeket a fejek felől.

A játék hat körig tart, a hatodik kör végével a játék így vagy úgy, de véget ér, vagyis nem áll fent az órákon keresztül tartó szenvedésnek a veszélye. Az idő múlásával egyre több és erősebb ránk vadászó horda tűnik fel a táblán, ami nagyon izgalmassá teszi a játékot. A játékosok a szél irányát és erősséget kihasználva haladnak a hexákra osztott pályán, ahol lehetőségük van kártyákat felvenni, vagyis a felszerelésüket bővíteni, vagy megtámadni a horda tagjait. Ám nem lankadhat a figyelem, hiszen horda tagjai is mozognak (vagy épp támadnak, ha a kártya úgy hozza) a szél erejére fittyet hányva, mindig a hozzájuk legközelebb eső játékos felé. Ez cseppet sem kedvez az üldözési mániásoknak, ugyanis itt mindig a sarkukban lesz egy sóvárgó, akinek egyáltalán nem békések a szándékai.

Mivel a játéktábla nem egy darabból áll, hanem idővel fordulnak át a komponensei, így a játék elején nem tudhatjuk biztosan, hogy a fel nem fedezett területek mit hoznak a csapatnak, illetve, hogy a pletykajelölőket (ezek a célok) merre viszi majd a szél.

Ha a pletykajelölő a tábla szélére ér, akkor az válik a végleges helyévé, vagyis az a lapka amin áll fog célként szolgálni, vagyis oda kell eljutni a játékosoknak.

A játékosok végig azért küzdenek, hogy megtalálják a kiutat a lehetetlen helyzetükből (vagy magából a Sóságból?). Erre a recept a következő: össze kell gyűjteni a célhoz tartozó megfelelő mennyiségű pletykakártyát, majd együtt arra a mezőre kell eljutniuk, amin az adott pletykajelölő pihen, és ott még a játék vége előtt ki kell irtani az összes ellenséget. Pite, nem?

Egy mindenkiért, mindenki egyért?

A Saltlands egy kooperatív játék, de ez nem azt jelenti, hogy a játék végén mindenki nyer, mert bizony akadnak gyengébbek, vagy épp szerencsétlenek, akik hátra maradnak, vagy hátra hagyják őket.

Azt tapasztaltam, hogy a játék során különböző kis frakciók alakulnak ki, egyáltalán nem biztos az, hogy valóban az a két-három játékos fog nyerni, akik már az elején szövetkeztek egymással. Mind tudjuk, hogy a szél szeszélyes és szerencse forgandó, ám nem érdemes összeveszni játék közben, de szem előtt kell tartani, hogy a Sóság törvényei kegyetlenek.

Amikor a játékosok karakterei egymás mellé kerülnek, akkor lehetőségük van bármit átadni a másiknak, ez egy-egy rizikósabb helyzetben nagyon hasznos dolog.

Egy kilátástalan parti során én például előrelátóan átadtam az összes célkártyámat az egyik társamnak, mert sejtettem, hogy hamarosan meg fogok halni. Tehát önfeláldozó voltam, majd meg is haltam, de a játszótársaim ketten szépen nyertek, aminek a túlvilágról ugyan, de én is a részese lehettem.

Ízlett-e?

Egyértelműen igen. A Saltlands élvezetes játék, az első percétől az utolsóig izgalmas, egyszerre kell merésznek és óvatosnak lenni, szövetkezni, gyorsan dönteni és olykor nemet mondani, ha valaki szeretné rád erőltetni a véleményét. A Saltlands az a játék, amit a játékosok végig beszélgetnek, és az válik gyanússá, aki hosszan hallgat. Egyszer-egyszer nagyon zavart benne, hogy hiába próbálok taktikázni a szerencse, illetve a szerencsétlenség keményen arcul csap bármennyire ügyesen is lavíroztam. Ezt a keserű pirulát sajnos le kell nyelni, és nem is olyan nehéz, mert a Saltlands egy príma játék.

A Saltlands nem túl hosszú, mégis kellően taktikus és magával ragadó, de nem csak a design miatt. A kártyák és a tábla is nagyon egyediek, de a játék mechanizmusa és a szabályok is azok. Abszolút érződik, hogy alaposan kigondolt és tesztelt szabályok szerint halad a játék, amik először bonyolultnak tűnnek, de a játék során abszolút egyértelművé válnak.

Tehát nem futottam lyukra a Saltlandsszel, kimondottan jó játéknak tartom, de nem is az esetem. Rengeteg játékkal vagyok így, például a szintén kooperatív Pandemic-kel. Elismerem, hogy fantasztikus játék, de ha rajtam áll a döntés hogy mivel játsszon a csapat, akkor nem veszem le a polcról, ám ha más választja, és játszani kezdünk vele, akkor baromira élvezem. Nincs rá különösebb okom, hogy ne legyek oda érte, ez egész egyszerűen csak ízlés kérdése. Nektek van hasonló élményetek?

Ezúton is gratulálok a játék alkotóinak, Kruppa Gergelynek, Drozdy Andrásnak és Gombos Gergelynek, nagyszerű játékot készítettek.

-KralleKralle