Még mielőtt hiperűrsebességre kapcsolnánk, gyorsan kitenném az asztalra: a Skywalker kora elképesztően gyenge, önmagában szinte értékelhetetlen film lett. Szerintem mindent elmond, hogy a díszbemutatóra George Lucas el sem ment, pedig elvileg ő is aktív szerepet vállalt a film elkészítésében. Önálló kritikának nincs is igazán értelme esetünkben, így az alábbi írásban inkább arra törekedtem, hogy egy lépéssel távolabbról, immár a teljes Disney-féle trilógiát szemlélve kezdjem meg a gyászmunkát és a különböző egérirtó szerek bevásárlását.

Réges-rég, a dicső 90-es években…

Mivel a húgaim is imádták a Csillagok háborúját, nem ritkán fordult elő, hogy meglévő játékainkat, legóinkat és persze a fantáziánkat felhasználva tekertünk egyet a potméteren, és megpróbáltuk reprodukálni a német nyelvű SAT-1-ről VHS-kazettára rögzített klasszikus trilógia epikus eseményeit, amelyekből nyelvi szinten amúgy egy mukkot sem értettünk. 

Tisztán emlékszem, hogy Obi-van Kenobi szellemét egy gyógyszeres dobozzal helyettesítettük legózás közben, a Halálcsillag szerepét (amelyet szüleink szabadfordításának köszönhetően következetesen Halálbolygónak neveztünk) pedig rendszeresen első focilabdám kapta.

Az is gyakran előfordult, hogy kedvenc jeleneteinket eljátszottuk; szereposztás szempontjából mázlis voltam, hiszen akkoriban a genderkérdés valamivel egyszerűbb volt, Luke Skywalker szerepéért egyik húgommal sem kellett megküzdenem, nekik viszont komoly dilemmát okozott, hogy Leia hercegnő mellett talán Chewbacca, esetleg R2-D2 volt csak igazán azonosulható szereplehetőség, de ez most tényleg mellékes.

Szabadon és játékosan kezeltük az alapanyagot, bármiféle erősebb koncepció vagy mélységesebb gondolatiság nélkül pakoltuk össze a saját, zuglói Csillagok háborújánkat, közben pedig baromi jól szórakoztunk. 

Craig Davison fantasztikus festménye

Bizonyos szempontból így gondolok erre az új trilógiára is. A kis JJ és a pufók Rian a kedves Kennedy mamától megkapta az összes akciófigurát, építőkockát és minden egyebet, amit csak megkívántak, hogy ketten kiszaladhassanak a hátsó udvarra és csillagokháborújásat játszhassanak, amelyet Kennedy mama nagy büszkén meg is örökített az utókor számára, hogy mi, a távoli rokonok, így a karácsonyi látogatási időben közösen elszórakozhassunk velük a közepes erőfeszítéssel összeállított ünnepi vacsora után. És igen, az új trilógiára gondolva leginkább a klasszikus családi videók állandó vendége, a vérciki jelleg jut eszembe.

Háromfilm-probléma

Sajnos most már világosan látszik, hogy a Disney és a Lucasfilm kreatívjai egészen konkrétan ahogy esik úgy puffan módon álltak neki a folytatásnak. Nagyon meg kell magunkat emberelnünk, hogy bármiféle koncepciót vagy mélységesebben kidolgozott narratív ívet képzeljünk a három filmbe.

De ne is áltassuk magunkat: se koncepciója, se íve nincs ezeknek a filmeknek, hiszen egy olyan organikus algoritmus írta őket, amely nem a történetben vagy a karakterek mélységében látta a pénzre váltható sikert, hanem a Csillagok háborúja mítoszának legvékonyabb rétegében, a rajongói elvárások maximális kiszolgálásában kereste.

Így esett meg, hogy az új trilógia első darabja gyakorlatilag az 1977-es film remake-jeként vonult be a köztudatba. Ekkor persze még nem volt felháborodás, mindenki megpróbálta valamelyest racionalizálni, hogy miért így folytatódik korunk talán legmeghatározóbb filmeposza. A professzionális és alkalmi kritikusok pedig rendre arra jutottak, hogy JJ Abramsék biztonsági játékot játszottak, hogy újra bevezethessék a köztudatba a messzi-messzi galaxist.

Én erre az értelmezésre már akkor is valahogy így reagáltam:

Egész egyszerűen hülyeség. A Star Wars olyan szinten része a popkultúrának, hogy még a nagyanyám is tud idézni Yoda mestertől, de ne feledjük el a jópofának szánt álláshirdetéseket sem, ahol egy épkézláb módon megfogalmazott pozíció helyett nemes egyszerűséggel “programozó jedi lovagokat” keresnek, de eszünkbe juthat Ronald Reagan elnök rakétavédelmi programja is, amelyet a köznyelvben “csillagháborús-tervként” ismernek vagy gondoljunk a számtalan filmre, amely ilyen-olyan módon megidézte Lucas klasszikusát. Ne mondja nekem tehát senki, hogy a Star Wars nem egy popkulturálsan beágyazott alkotás, amelyet újra meg kellett ismertetni a világgal. 

A vélt vagy valós biztonsági játék alól egyébként valamelyest kivételt képez Rian Johnson Utolsó jedikje, hiszen részéről mintha felmerült volna az újraértelmezés és a prespektívaváltás igénye, de a rajongók gyomra nem tudta befogadni ötleteit. Johnson mintha megpróbálta volna a mitikus alaphelyzetből kibillenteni a történetet, száműzni akarta a meséből az archetipikus elemeket és komplexitást képzelt oda, ahol valójában nem volt ilyesmi.

Így kaptunk egy poszttraumás stresszben szenvedő, hitehagyott Luke Skywalkert és a párhuzamosan élő hős legendáját, de a filmekben eddig fontos elemként funkcionáló kiválasztottság és sorsszerűség is ki lett dobva a kukába. A rajongók meg csak néztek és nem értették, hogy mi van.

A súlytalanság kora

Így jutunk el a Skywalker Saga lezárásoz, amely tulajdonképpen már nem is akarja magát folytatásként értelmezni, hiszen Johnson koncepcióit, ötleteit kínosan kerüli, tagadja, újraírja vagy nemes egyszerűséggel semmissé teszi.

Abramsék végtelen rettegésükben olyan filmet akartak készíteni, ami csak és kizárólag a rajongói elvárásokat és hangulatot tartja szem előtt, így egy különösen perverz helyzet alakult ki, ahol az új trilógia felbontható egy duológiára és valamiféle kísérleti filmre, aminek gyakorlatilag semmilyen kihatása nincs az első és utolsó részre. JJ Abrams a Skywalker korával az ébredő Erőnek készített direkt folytatást, de továbbra sem akart történetet mesélni. Helyette 

videojátékokat megszégyenítő akciójelenetek egymásutániságával találkozunk,

miközben pofátlanul tobzódunk a klasszikus trilógiából áradó visszhangokban, amit manapság csak fan service-nek szoktak nevezni. 

Nincs tanítás vagy tanulság. Van helyette Palpatine, egy újabb, tökéletesen erőtetett rokoni szál, rombolással végrehajtott mitológiaépítés és valami olyasmi hangulat, amit olyan koncerteken szoktam érezni, ahol az előadókon tagadhatatlanul látszik, hogy alig várják, hogy kihunyjanak a fények és visszamehessenek a szállodába whiskyt szopogatni.

"A harc senkit nem tesz naggyá"

A Disney-féle Star Wars trilógiával

nemcsak az a baj, hogy az ég világon semmit nem akar mondani, hanem az, hogy ezt tökéletesen ízléstelenül teszi.

Nem tudom elképzelni, hogy néhány év múlva ezen filmhármas bármelyik darabjából előbukkannának olyan mondatok, mint a klasszikus trilógia popcorn bölcsességei, de nem is kell lemennünk a nyelvi szintig, hogy érzékeltessem hiányérzetemet. Az új trilógia vizuális oldalról is csak bazári szinten képes szórakoztatni, finomságnak és eleganciának semmi nyoma. 

Gondoljunk csak a Birodalom visszavágra, ahol Luke Skywalker és Darth Vader először egymásnak feszülnek. Darth Vader kontrollálja a harcot, szinte végig lekezelő módon, félkézzel kezeli fénykardját. Ám a harc során, ahogy világossá válik számára, hogy ellenfele nem is olyan gyenge, változtat harci pózán és egy stabilabb, kétkezes állásban folytatja vele az összecsapást. Irvin Kershner rendező ezt a gesztust tökéletes zenehasználattal három másodpercben képes volt kommunikálni a közönséggel.

De eszünkbe juthat az 1977-es film lezárása is, ahogy Luke Skywalker és a többi vadászpilóta suhan a Halálcsillag árkaiban, miközben a birodalom pilótái üldözi őket Darth Vaderrel az élen; figyeljük meg, milyen feszülten van felsnittelve az a jelenetsor és hasonlítsuk össze az ébredő Erő hasonló jelenetével, ahol Poe Dameronék gyakorlatilag 3 perc alatt elpusztítják a fegyver-bolygó hibridet.

George Lucast gyakran ekézik amiatt, hogy az előzményekben megpróbálta racionalizálni az Erő természetét, amire az új trilógia gyakorlatilag azzal válaszol, hogy nem foglalkozik a kérdéssel, a spiritualitás is ugyanolyan bazári módon jelenik meg, mint az új történet minden más aspektusa, de az valószínűleg éppen azért van, mert nincs érdemi mondás, ami bármilyen szinten is árnyalhatná ismereteinket az erőről vagy a jó és a rossz harcáról a messzi-messzi galaxisban. 

Van még remény?

Lássuk be, erre a trilógiára semmi szükség nem volt. Az előzménytrilógia a maga ügyetlen módján legalább el akart valamit mesélni, kitágította a filmes univerzumot és úgy tudott béna lenni, hogy közben nem fertőzte be a klasszikus filmeket. A Disney-féle trilógia ezt nem tudta véghez vinni, de azért tegyük hozzá, nem olyan sötét a helyzet. A nemrégiben útnak indított Mandalorian című sorozat vagy az egészen kellemesre sikerült videojáték, a Star Wars Jedi: Fallen Order megmutatta, hogy van még potenciál a messzi-messzi galaxisban.