Nem gondoltam volna, hogy ekkora bajban leszek az első Star Warsszal. Erről a filmről gyakorlatilag mindenki elmondott már mindent, ismerjük keletkezésének viszontagságos, ámde diadalmas történetét, tudjuk, hogy mekkora hatást gyakorolt a popkultúrára, és hogy technikai oldalról nézve is elképesztően fontos alkotásról beszélünk. Nem látom értelmét egy újabb nyálas körmenetnek, még akkor sem, ha szívesen dobálózom azzal, hogy életem egyik legfontosabb filmjéről van szó.
Annak se látom értelmét, hogy felvegyem az ortodox Star Wars-fanatikus attitűdöt, és hasonszörű társaimmal összekacsintva gyűlöljem egy kicsit George Lucast, amiért elkezdte tönkretenni saját művét, és keserédes visszaemlékezést tartsak egy olyan filmről, amelyben Han lőtt először, kevesebb volt a CGI és több volt a lélek.
Nem, itt nem lesz ilyesféle nyáladzás. Tökéletesen önző módon inkább arról az élményről fogok írni, amit úgy 23 éve éltem át először, és amitől azóta sem akarok szabadulni. Nem fogok hosszasan érvelni és bizonyítékokat gyűjtögetni, mert nem akarok bizonyítani semmit. Nem is akarlak meggyőzni semmiről. Egyszerűen csak szeretnék visszaemlékezni.
Másik idő, másik galaktika
A Baljós árnyaknál már említettem, hogy a pirmer Star Wars-élmény nekem német nyelven adatott meg. Ez persze nem egyedi eset, a 90-es évek elején a magyar TV-csatornák nem voltak éppen a toppon, a SAT1, az RTL és a többi germán médium azonban ezerrel szállította a nyugati filmeket, tévésorozatokat és rajzfilmeket. A bibi csak az volt, hogy én ezekből egy kukkot sem értettem.
Így jutott el hozzám a Csillagok háborúja is, pontosabban egy agyonmásolt VHS-kazettán, szörnyű képminőségben és reklámokkal teletűzdelve. És egy szót sem értettem belőle. De ez egyáltalán nem számított, mert egy tökéletesen érthető történetet láttam kibontakozni a szemem előtt, amelyhez nem volt szükség arra, hogy tisztában legyek a német szintaxis szabályaival, és hogy értsem azokat a szögletesen durva szavakat.
A képek tisztán beszéltek hozzám, persze ahol szükséges volt, hagyatkozhattam szüleim egyre fakuló mozis emlékeire, akik elmondták, hogy ezek a furcsa kis világító szemű manók a buckalakók, az a nagy valami pedig a Halálbolygó, a jókat pedig egy bizonyos “Főfő” üldözi, mert gonosz.
Ezek a házi kifejezések annyira mélyen belémrügzültek, hogy a jawákról a mai napig a buckalakó kifejezés jut először eszembe , a Halálcsillagra pedig szívesebben emlékszem Halálbolygóként. És éppen ez az a jelleg, amit annyira erősnek tartok a Csillagok háborújában. Sokkal mélyebb szférákban működik, mint a szavak és a jól formált mondatok világa.
Nem tudtam, hogy Luke pontosan miért hagyja el idegesen az ebédlőt, mégis megértettem őt, és képes voltam azonosulni vele és érzéseivel. De tényleg, ki az, akivel nem történt még meg, hogy rácsap az ebédlőasztalra, mert nem mehet el focizni a barátaival, majd szomorúságában és tehetetlenségében kimegy, hogy sóvárogva belebámuljon a lenyugvó ikernapba? Ilyen és ehhez hasonló pillanatokkal van tele a film, amelyek megértésében alapvető emberi érzelmeink segítenek.
Az ezerarcú hős
Gyakran kerül szóba, hogy Luke Skywalker nem éppen a filmtörténet legbonyolultabb karaktere. Mondhatni üres és önállótlan. De én ezt abszolút nem tartom problémának, hiszen mint minden valamire való mese esetében, a főhős pusztán kapaszkodó ahhoz, hogy mi, kívülállók beránthassuk magunkat egy másik világba. Az ő érzései a mi érzéseink, és ahogy őt terelik társaik a kaland során, úgy terelnek ők minket is. Így lesz Luke Skywalker diadala a mi diadalunk is.
És George Lucas ebben volt igazán bátor. Olyan mesét alkotott, ami nem akart több lenni annál, mint amit állít magáról. Nem volt helye semmilyen belemagyarázásnak vagy álságos bölcsészhümmögésnek a történettel kapcsolatban. Hiszen a Csillagok háborúja nem más, mint egy hiperegyszerű történet, ahol a szegénylegény felülkerekedik, kiszabadítja a lányt és megmenti a világot a gonosztól. Egy mese, a szó legjobb értelmében. Egy kerek egész, ami akkor is értékelhető lett volna, ha soha nem készülnek el a folytatások és előzmények.
Éppen ezért állok értetlenül, amikor egyesek kikérik maguknak, hogy a Star Wars nem gyerekfilm, vagy tagadják, hogy legfőképp gyerekeknek szól. Amikor a fenti (egyébként zseniális) videó elkezdett terjedni a neten, több helyen is cikkeztek róla, és gyakran kiemelték legfőbb igazságként, hogy bizony, a Star Wars valójában nem gyerekeknek szól. A helyzet azonban az, hogy akár tetszik, akár nem, a Star Wars épp annyira gyerekfilm, mint amennyire sci-fi, fantasy, kaland vagy akármi más. Mégpedig olyanfajta, ami nem nézi hülyének a közönségét. Ettől működött 38 és 23 évvel ezelőtt, és ettől működik ma is.
Mert a Star Wars a bennünk lakozó gyereket szóltja meg, akit nem érdekelnek a Kereskedelmi Szövetség blokádjai, az ármánykodás a Galaktikus Szenátusban és a midichloriánokkal kapcsolatos baromságok. Teljesen mindegy, hogy 5, 27 vagy éppen 55 évesek vagyunk, ugyanolyan egyszerűen és tisztán szól hozzánk mindig. Mert életünk minden szakaszában van egy Halálcsillag, amivel szembe kell néznünk, mindig van egy Obi-Wan Kenobi, aki bölcsebb nálunk és mindig van egy Han Solo, aki bármennyire is tagadja, a helyén van a szíve, és a végén úgyis a segítségünkre siet. És ez soha nem fog változni.
Tisztában vagyok vele, hogy ez az írás némileg eltért a cikksorozat többi darabjától, de úgy érzem, ez a fajta személyesebb kalandozás itt most belefért. Ha pedig nem, kettesszámú úgyis helyre teszi a dolgokat majd egy későbbi cikkben. A jövő héten a Birodalom Visszavág következik, addig is olvassátok el korábbi írásainkat, nézzetek sok Star Warst, és az Erő legyen veletek!
-Cae
A cikksorozat további részei:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
