Bár jómagam inkább a klasszikus "nagytáblás" játékok felé húzok, bejelentése óta tűkön ülve vártam a PS4 exkluzív horror-szerepjáték, a Bloodborne kártyajáték interpretációját, amit most végre volt is alkalmunk kipróbálni. A forrásjátékról röviden mi magunk is megemlékeztünk, és sorainkból kiolvashatjátok, hogy egy igazi különlegességről van szó; a Bloodborne egy viktoriánus-gótikus horror, rengeteg lovecrafti hatással és persze kíméletlen, vérbő, csontszaggató nehézséggel.

Kezdő motivációnak elég is volt annyi, hogy az alap matériát imádtam, de az sem másodrangú, hogy a kártyajáték tervezője nem más, mint a többszörösen díjnyertes játéktervező Eric M. Lang, aki olyan címekért volt felelős, mint a Blood Rage, amiről nemrég cikkeltünk is, a Call of Cthulhu: The Card Game, a Warhammer 40.000 Conquest, a Star Wars: The Card Game, vagy a nemsokára érkező A Song of Ice & Fire: Tabletop Miniatures Game, hogy csak pár hangzatosabb példát említsünk a sokból.

Gótika, sör és vér

A Bloodborne egy minimum három, maximum öt fő idegeit borzoló, két sörös, azaz 30-45, maximum 60-70 perces játék, aminek fő mozgatórugói a csapatmunka, a versengés és a nehézség. Aki ismeri az ihlető Souls-videojátékokat, annak egyáltalán nem meglepő a brutális nehézség jelensége (ami itt egyébként nem teljesen egyértelmű), hisz

az elhalálozás esetünkben nem csak mellékhatás, de fontos játékmechanikai elemként is funkcionál.

Mielőtt kitérnénk a szabályok és a játékmenet rövid áttekintésére, a kivitelezésről és hangulatról mindenképpen el kell mondani, hogy maximálisan hozza, amit elvárhatunk egy adaptációtól: az eredeti art design mellett fantasztikusan megrajzolt kártyákat kapunk és gyönyörű, átgondolt, könnyen átlátható megvalósítás jellemzi az egész játékot. A külcsín sötét és mégis szemet gyönyörködtető, olyan, amiről az első pillanatástól fogva érezzük: valami nagyon szívós és kíméletlen fába vágjuk majd a fejszénket, és ami nagyon is illik a Bloodborne gótikus és kozmikus horrort vegyítő hangulatvilágához.

Hajtók dala

A Bloodbone kártyajátékban vadászokat alakítunk, akik az úgynevezett Chalice, azaz "kehely" kazamatákban bolyonganak majd. Ezek a helyek az eredeti játékban is olyan véletlenszerűen generált útvesztők voltak, melyekben a minden sarkon felbukkanó ellenfelek és egy-egy mini-boss mellett meg kellett küzdenünk egy általában hatalmas főellenféllel is.

Pontosan ezt fogjuk tenni a kártyajátékban is, amit legalább három és maximum öt vadászra optimalizáltak, és ugyan a szabályok nem tiltják, hogy mondjuk ketten játszunk le egy partit, a rendkívül gyors elhalálozás és tökéletes esélytelenség ez esetben szinte garantált.

A játék célja tehát a harc, minden körben egy lényt vagy mini főellenséget csapunk fel, hogy aztán megpróbáljuk minél rövidebb idő (lehetőleg egy kör) alatt eltenni láb alól. A lényekért a sebzésünk arányában véredényeket kapunk, valamint trófeákat és ezek száma dönti majd el, hogy ki nyeri végül a játékot.

Vérben születünk, hát vérben is megyünk el!

A játék három vadásszal is nagyon nehéz lesz, viszont öttel sem sokkal könnyebb, ugyanis az ellenfeleink a szabályok értelmében exponenciálisan erősödnek, ahogy egyre többen és többen támadunk rájuk. Persze minél többen vagyunk, annál nagyobb az esélyünk szerencsésnek lenni is, de nagyon fontos megemlíteni, hogy míg a játék végéig együtt dolgozunk, végül csak egy vadász hagyhatja el a kazamatákat. Ez pedig azt jelenti, hogy a kooperáció mellett folyamatos versengés lesz az osztályrészünk, sőt, a Bloodborne rengeteg teret ad az ügyes tervezésre, sőt, akár a pókerben, a többi vadász kiismerése lehet a kulcs a győzelemhez!

Az első játékunk alkalmával (amit hárman játszottunk) meglepően könnyen végeztünk. Bár elsőként a hírhedt ősi sarj „Rom, The Vacuous Spider” nevezetű főellenfelet húztuk, aki csak két halált engedélyez (utána a vadászok egyszerűen kiesnek a játékból), egyedül egyikünknek sikerült egyetlen alkalommal elhaláloznia. Nem túl rettenetes és impozáns egy ennyire vérbő játéktól, de ez esetünkben a meglehetősen szerencsés kockadobásoknak volt köszönhető. Itt viszont adja is magát a kérdés,

hogy mennyire szerencsealapú a Bloodborne? A válasz: NAGYON!

Ugyan taktikázásnak is van helye, hiszen nemcsak az ellenfelek legyőzésében kell stratégiát alkalmaznunk, de csapattársaink túlszárnyalásában is (és trófeáik lehalászásában természetesen), a szerencsének – és szerencsétlenségnek – óriási szerepe van a játékmenetben. Egy-egy rosszabbul sikerült gurítás akár az egész csapat életét jelentheti (akár maximum életerőről egy kör alatt), míg pár jól irányzott 0 és 1-es szám gurítása nevetségessé képes tenni a legnagyobb főellenfeleket is. (esetünkben például az első játék alkalmával ez volt a jellemzőbb, Rom a mérhetetlen vén megbukott, Yoh-Sothoth meg bizonyára a sarokban sírt szégyenében...)

Ezáltal a játék nehézsége egyáltalán nem egyértelmű. Szerencsétlenebb körökben egyszerűen úgy érezhetjük, a játék nem áll másból, mint folyamatos elhalálozásból, míg máskor simán szörnyirtó terminátorokká avanzsálunk. Bár jómagam értékelem azt a feszültséget, amit az események ilyen kiszámíthatatlansága okoz, összességében azt, hogy a játék ennyire sokat alapoz a szerencsére, negatívumként tudom csak feljegyezni, még akkor is, ha tudom, hogy ez szándékos játéktervezési húzás, amivel az ihlető matéria szellemét próbálja megidézni a készítő.

A játék azért nemcsak kizárólag harcból fog állni, életerőnk helyreállításához, fejlesztések és új eszközök beszerzéséhez pedig a "Vadász álma" azaz a Hunter's Dream fázisban lesz alkalmunk, ha az adott körben támadás helyett ezt a lépést választjuk. A fejlesztések (fegyverek, kiegészítő tárgyak) egyébként a játék egyik legerősebb részét képezik, rengeteg van belőlük és az eredeti játék majd minden extravagáns, tébolyodott cuccát elhozzák nekünk. A fejlesztéseket aztán szépen gyűjtögethetjük, de csak hét kártyáig (ennyi lehet ugyanis egyszerre a kezünkben), hogy a játék végére - ha ügyesek és szerencsések vagyunk - egy nagyon komoly szörnypusztító repertoárt hozzunk létre.

Ezeken kívül azonban a játék tömény, pörgős akció és szinte semmi más. Ügyeskednünk kell, hogy mi kaparintsuk meg a legtöbb véredényt és trófeát a játék végére, de ez esetben is sok múlik majd a szerencsén. Keresztbe tehetünk a többi vadásznak is, sokszor meg is kell tennünk, de hangsúlyozom ismét, a játék mégis tömény akció, hisz a taktikai mélységet is az adja, hogy hányféle módon tudjuk levadászni az ellenfeleiket, mielőtt a társaink megtennék. 

Ez egyrészt pozitívum, hisz egy gyakorlott csapattal valóban gyorsan lezavarhatunk egy laza partit, nem lesz unalom, nincsenek üresjáratok, másrészt negatívum is, ugyanis (bár még nem volt alkalmam ennyit játszani) gyanítom, hogy 6-7 játék után túlságosan is egysíkúvá, önismétlővé válnak a partik.

Persze hangsúlyoznom kell, hogy a külcsín ellenére ez nem egy nagytáblás játék, csupán annak kártyákra épített kistestvére. A játékidő hosszúsága és a játék összetettsége is ehhez mérten alakul, emiatt pedig a bonyolultabb társasokhoz szokott játékosoknak a Bloodborne túlságosan is egyszerűnek hathat. A kártyajátékok között egyébként összetettnek mondható, elég sok komponenst és fizikai alkotóelemet tartalmaz, a szabályzata rugalmas és nyitott, csak éppen helyén kell kezelnünk a játékot, annak kivitelezése ugyanis könnyedén egy szoftosabb táblás játék látszatát képes kelteni.

Lenne ott még…

Jómagam rettenetesen élveztem a játékot, minden ellenfél, fegyver, tárgy ismerősen és nosztalgikusan hatott, de az egyik játékosom például már csak azért is közepes élménynek értékelte a közösen játszott partinkat, mert nem tudott semmit a játék világáról és hátteréről. Egyszerűen közömbös volt a számára az elborzasztóan szörnyű szörnyetegek és vagány fegyverek ellenére. És valóban, ha belegondolok, a Bloodborne így kártyajátékként szinte semmit nem mond azoknak, akik nem ismerték elég behatóan a videojáték sajátos világát. Hisz az ennél annyival többről szól... 

A hangulatot ugyan valamennyire képes átadni a gyönyörű kivitelezés, de semmit nem mond nekünk a vadászok kilétéről, motivációjukról, arról a fantasztikus és hátborzongató történetről, ami a Bloodborne eredetijét jellemzi. Még a hasonló játékokban megszokott kis idézetek is hiányoznak a kártyákról, ami pedig ráadásul eredetileg pont a Souls játékok (és a Bloodborne) egyik sajátossága, hisz ezek háttér történetét pont efféle apró kis leírásokból, ködös idézetekből, elpotyogtatott információ morzsákból rakhattuk össze, és ez adta a felfedezés élményének sava-borsát!

Ezt rajongóként egy óriási kihagyott ziccernek érzem, és a legnagyobb problémának ahhoz hogy egy "külsős" ténylegesen élvezni tudja a Bloodborne kártyajáték egészét. Egy jó játékmechanika önmagában ugyanis kevés!

Pedig nem kellett volna sok, egy-két karakterlap, a Bloodborne világának jellegzetes vadászaival, előtörténetekkel, leírásokkal és mondjuk az ellenfél és tárgykártyák pár jól megválasztott idézettel való kiegészítése. Ráadásul ezeket még megírni sem kellett volna, ugyanis a videojáték dugig volt hangulatépítő, homályos, rejtélyes szövegrészletekkel.

Na jó tudom, ezek mind-mind apróságok, de óriási pluszt lennének képesek adni az alapélményhez, ami egyébként a Souls és Bloodborne rajongóknak így is ütni fog.

„Tonight, Gehrman joins the Hunt!”

Kissé vegyes érzéseim vannak tehát a játékkal kapcsolatban, élveztem mint egyszerű, pörgős és izgalmas kártyajátékot, imádtam, mint bármit, aminek köze van a Bloodborne világához, de befért volna még egy kis tartalom abba a csomagba, mert igencsak nehéz 3-5 olyan játékost találni, akik mind ismerik és szeretik a játék eredetijét és így maximálisan ki tudják élvezni a partikat. Ehhez tényleg nem kellett volna sok, olyannyira nem, hogy jómagam például készítettem is egy alaptáblát az eredeti játék helyszíneivel, szabály módosítókkal és pár választható karaktert egyedi képességekkel. Ez nem került egy egész napomba sem és jól tükrözi, hogy egyébként még amatőrként is lehetséges a játékba illő, izgalmas házi szabályokat alkotni, ami azt jelenti, hogy

a játék rendszere igenis nyitott és nagy teret ad a kísérletezésre! (óriási plusz pont jár ezért!)

Persze a BB világát nem ismerők is megtalálhatják a számításukat a játékban, hisz gyönyörű és zabolátlan, de a rajongóknak sincs miért csüggedniük, amennyiben gyorsan kimerítenék az alapjátékban rejlő lehetőségeket, Lang ugyanis már bejelentette az első kiegészítőt, ami reméljük, hogy nemcsak pár új lény és főellenfél lapot fog majd tartalmazni, és kerül valami kívánatosabb extra kreatív tartalom is a csomagba. (Valószínűleg az Old Hunters kiegészítő kártyásított verziója lesz!)

És a verdikt:

Nem véletlen, hogy a Bloodborne kártyajáték osztatlan sikert aratott kritikai és játékos körökben, főleg árkategóriáján belül tekinthetjük egy nagyon tartalmas és igényes játéknak, de el tudom képzelni, hogy rajtam kívül lesz még más is, aki egy-két parti után úgy érzi: Valami itt még hiányzik... Az én hiányérzetemet valószínűleg az adja egyébként, hogy simán el tudtam volna képzelni kétórás játékidővel bíró, látványos, nagy társasként, ahogy például testvérét a Dark Soulst meg is alkották már. 

Ha pontoznom kéne, körülbelül 7-8 pont között adnék a 10-ből, de szerencsére nem kell ilyet tennem (és most mégis megtettem), ezért inkább csak annyit mondok: egy nagy táblás játékhoz képest fél áron egy nagyon is egész élményt kapunk, Souls és Bloodborne fanoknak pedig egyenesen kötelező és kihagyhatatlan darab a Bloodborne kártyajáték!

(UI: Aki esetleg már rendelkezik a játékkal és érdekli a nem hivatalos kis kiegészítőm, keressen meg bátran és átdobom neki valamilyen formában!)

Varga Bálint Bánk