A nosztalgiapornó valós jelenség. Legyen szó videojátékokról, filmekről vagy zenékről, az alkotók előszeretettel nyúlnak vissza a múltba, elég csak a tavalyi a Jurassic Worldre vagy a Star Wars: Az ébredő Erőre gondolni, de említhetnénk akár a Ready Player One című regényt is, amely jövőre kap filmfeldolgozást.

Ez a nosztalgikus múltba révedés amúgy nem új keletű dolog: én már Richard Kelly 2001-ben készült Donnie Darkóját is ide sorolnám, illetve 2011-ben J.J. Abrams is megírta a maga szerelmes levelét a 80-as évekhez és Spielberghez a mérsékelt sikereket elérő Super 8-cal, de az tagadhatatlan, hogy manapság éljük ennek jelenségnek a túlburjánzását, annak minden pozitív és negatív mellékhatásával.

Egyrészt tök jó újra ellátogatni abba korszakba, amely a gyerekkorunkat idézi fel: a 80-as és kora 90-es évekbeli filmek, zenék és persze videojátékok meghatározó élménynek számítanak sokunk életében, személyes emlékekkel bombáznak minket, így érzelmi szempontból is gyakran érintettek vagyunk, amikor egy-egy alkotás nosztalgiázásra invitál, vagy régi kedvenceinkre kacsingat. Ám ne feledjük:

a nosztalgia önmagában nem erény vagy érték.

A fentebb említett alkotások némelyike jól példázza, hogy a nosztalgia nagyon könnyen fordulhat át giccsbe vagy unalmas múltidézésbe, amelynek hátterében nem művészi szándék vagy főhajtás áll, hanem inkább az alkotók rossz ízlése vagy rosszabb esetben az emberek alantas kihasználása.

Szerencsére a Stranger Things esetében nem ez a helyzet.  

“Drága Steven!”

A Stranger Things című netflixes sorozat már a néhány hónappal ezelőtt megkezdett marketingkampány során világossá tette, hogy valami olyasmire vállalkozik, mint annak idején a Super 8: a nyolcrészes sorozat Steven Spielberg, John Carpenter, Stephen King és megannyi kultikus alkotó legjobb hagyományaira építve próbál elmondani egy olyan történetet, amely akár a fetisizált 80-as években is születhetett volna.

A sorozat vizuális nyelvezete kísértetiesen jól is működik; a színek, a beállítások és az atmoszféra tényleg az Amblin Entertainment (E.T., Szörnyecskék, Vissza a jövőbe stb.) filmjeinek a világát idézik, ráadásul az alkotók nagyon jó ízléssel és arányérzékkel pakolták be azokat az utalásokat és allúziókat, amelyek egyértelműen a nagy elődök felé kacsingatnak: Spielberg szinte minden snittben ott van, néhol filmnyelvi megoldásokban, néhol egész konkrét utalások szintjén, de az élesebb szemek észrevehetik John Carpentert, John Hughest vagy akár Sam Raimit is.

A filmes megoldások mellett azonban nem mehetünk amellett sem, hogy az alkotók kiválóan teremtették újra azt a 80-as évekbeli kisvárosi Amerikát, amit mi jobb híján a filmekből ismerhetünk. A zenék, a ruhák, de még a frizurák is tökéletesen autentikusak, de említhetnénk a Dungeons & Dragons szerepjáték megjelenítését is, amely ráadásul nem csupán korszakjelölőként szolgál, hanem egész komoly szerepet kapott a teljes narratíva szempontjából, ami külön öröm a magunkfajta geekeknek.

Akár egy Stephen King könyv designja...

Furcsa dolgok ezek

A Stranger Things nem csupán vizuális gumicukor. Az alkotók a tipikus képi világ mellett a nagy elődök narratív erényeit is jó érzékkel hasznosították újra, ami egy jól követhető, egyszerű, mégis izgalmas történetet eredményezett. A sorozatban nincs semmi mindfuck, és nem is megy bele abba a hibába, hogy elkezd felépíteni egy végtelenül szövevényes és titokzatos televíziós szörnyszülöttet, hogy aztán a vállalhatatlan súly alatt maga alá roskadjon, és valami olcsó magyarázattal szolgáljon a nézőknek (Rád nézek, Lost).

Adott egy tipikus Stephen King-i kisváros és négy különc kissrác, akik Dungeons & Dragonsszal játszanak, falják a képregényeket, a sci-fiket és a  horrorfilmeket. Szoros barátság van köztük, hiszen csak egymásra számíthatnak; a suliban különcségük miatt folyamatosan csesztetik őket a nagyobb srácok, és úgy általában szembe kell nézniük kitaszítottság okozta nehézségekkel, ám ettől függetlenül jól elvannak a saját kis világukban. Életük azonban gyökeresen megváltozik, amikor egyikük - épp egy 10 órás DnD-kampány után - titokzatos módon eltűnik. Elkezdődik a nyomozás, előkerül egy kopasz kislány, aki különleges erő birtokában van, megjelennek az öltönyös emberek és a rejtély szép lassan egyre különösebb formát ölt...

A Stranger Things alapfelütése tehát baromi egyszerű, de az alkotók így is nagyon elegánsan és jó arányérzékkel tudták göngyölíteni a történetet, és sikerült egy minden részében tartalmas és izgalmas évadot leszállítaniuk. Egy pillanatra sem ül le a cselekmény, szó sincs időhúzásról, szinte eteti magát a sorozat, amit szívem szerint inkább neveznék egy nagy nyolcrészes filmnek.

Bár a sorozatban szereplő felnőttek és fiatal felnőttek cselekményszálai is nagyon jól sikerültek, a Stranger Things legfontosabb karakterei a gyerekek, nélkülük egyszerűen nem működne a sztori. Mike, Lucas, Dustin és a titkozatos Tizenegy története az, ami magával ragadja a nézőt, és ez az a cselekményszál, ami a legtisztábban idézi azokat az alkotásokat, amelyekre méltán gondolunk vissza kedves szívvel. Megpróbáltatásaikat látva eszünkbe juthat Spielbergtől az E.T. vagy Stephen Kingtől az Az, de a Kincsvadászok vagy az Állj mellém! szellemisége is ott kísért. Az írók azonban nem pusztán fetisizálták ezeket az alkotásokat; képesek voltak túllépni az egyszerű utalásokon és egy saját, önmaga lábán álló történetet hoztak tető alá. Pont valami olyasmit, amit az ébredő Erőtől vártam, de sajnos nem kaptam meg…

Verdikt

A Stranger Things az idei nyár, és talán az év legjobb sorozata, amely bebizonyította, hogy ízlésesen is lehet nosztalgiázni. Bár a folytatás lehetősége nyitva áll, a nyolc rész egy kerek történetté áll össze, amelyet megnézve az embernek nem támad hiányérzete. Ritka dolog ez manapság. Nézzétek meg!