Ernest Cline Ready Player One című regényéből éppen Steven Spielberg rendez filmet, ezért illő volt már nálunk is feldolgozni a témát, elvégre a geekoszféra egyik legnépszerűbb könyvéről van szó.

Eredetileg kritikát akartunk írni, de ez most nem jött össze. Savazás lett belőle a spoileres fajtából, úgyhogy vigyázz!

KralleKralle: Nem szokásom előre beleásni magam se egy könyv, sem egy film világába - így nem is nagyon voltak elvárásaim a Ready Palyer One-nal kapcsolatban - csak szórakozni szerettem volna - de ez sem jött össze. Cline regénye könyvnek harmatgyenge, műfaját tekintve leginkább egy közepesen rossz fanzine.

A Ready Player One a Szürke ötven árnyalata geek átirata. 

És azért csak közepesen rossz, és nem bűnszar, mert a hozzáértés abszolút látható benne, csak épp borzasztóan idegesítő.

Cae: Ernest Cline nevét a Fanboys című Star Warsos szerelmes film kapcsán ismertem meg, amelynek a forgatókönyvét írta. Már abban a filmben nyilvánvaló volt a szinte perverz és belterjes rajongása, ami hosszú távon inkább idegesítő, mint szórakoztató. Értékelem, hogy szereti a 80-as éveket (rokonlélek), a sci-fit meg a geek dolgokat (tényleg rokonlélek!), de alapvetően ízléstelennek tartom a hozzáállását. A Ready Player One tulajdonképpen színtiszta pornó.

KK: A pornót nem kell magyarázni. Viszont Cline folyamatosan kibeszél az olvasóknak, ezzel teljesen megzavarva az olvasás aktusát. Mindezt pedig annyira szájbarágósan, tanító jeleggel műveli, hogy az még az avatatlan olvasót is mélységesen felháborítja, nemhogy azokat, akiknek van némi fogalmuk a sztoriban említett játékokról, filmekről. Itt a popkulturális utalások nem utalások, hanem izzadtságszagú kibeszélések az olvasó felé. Ráadásul a retró hangulat amely az egész regényt (?) körbelengi erősen terhessé válik, egyedül az ad némi frisseséget neki, hogy a saját korunkat  is ugyanez az atmoszféra lengi át, mivel a regény 2044-ben játszódik.

C: Igen, ha Cline valamire ráérzett, akkor az az, hogy mostanában baromi nyitottak az emberek a retróra. A prüntyögős videojátékok, a gagyi sci-fik és fantasyk, az überciki metal bandák és a hasonló ízléstelenségek másodvirágzásukat élik, engesztelő mosollyal gondolunk a ciánkék és magenta színű neonokra, a szintipopra és a feltűrt ujjú zakókra, ami főleg annak köszönhető, hogy most nőtt fel az a generáció, amelyik a 80-as években tengette gyermekkorát, innen származnak a primer élmények. Erre az érzésre viszont nem lehet regényt írni!  

KK: Mint látható, lehet. De ehhez az kell, hogy az író valami olyan forráshoz nyúljon, amit a hasonló ízlésű és gondolatvilággal bíró jövendőbeli olvasója már jól ismer. Olyan probléma felvetésére van szükség, amit minden gamer ember jól ismer - ilyen a virtuális valóság vs. valóság témája, vagy épp a mindörökkön örökké örökzöld csupagiccs S-Z-E-R-E-L-E-M <3. Így tett Cline is.

C: Na igen, a szerelem. Itt mondjuk ilyenről nem nagyon olvastam. Egy túlsúlyos geek évődéséről annál inkább, és azok a maxigáz üzenetek, te jó isten… De a virtuális valóság, a picit Mátrix-koppintás Oasis azért tetszett. Végül is ez a jövő, nemde?

KK: Az Oasis rendszer új valóságának ötlete volt az egyik olyan pont, ami tetszett a Ready Player One-ban. Persze ez az ötlet, sem újszerű, de magam is kedvet kaptam felcsattintani egy vizort, és haptikus kesztyűbe bújtatni az ujjaimat. A történet vége igazából oda fut ki, hogy az időnket ugyan tölthetjük az általunk kedvelt világok bármelyikében, de a valóságos élet bizony offline folyik. És valljuk be, ezt egy geek szájából hallani végtelenül szomorú, még akkor is, ha igaz. Cline ezt a csúf és egyben lélekemelő igazságot a Parzival (illetve Wade) és Art3mis (aka Samantha) szerelmi szálán keresztül mutatja be. És itt vissza is kanyarodtunk a szerelemhez, ami a gémerpornó mellett a történet fő vázát alkotja.

C: Maga a történet alapfelvetése tetszett egyébként. Dióhéjban: Van ez a bizonyos Oasis nevű virtuális valóság, amely tulajdonképpen egy videojátéknak indult, de sokkal több lett annál. Az emberek itt élik mindennapjaikat, a különböző videojátékok, filmek, franchise-ok és minden egyéb szirszar külön világok formájában benne van a rendszerben. Asztali szerepjáték rajongók elutazhatnak a Gygax planétára, de előtte benézhetnek a Star Wars világba vagy elmehetnek oda, ahol minden pixeles, mert miért ne? Szóval ennek a gigaprogramnak az atyja egy szép napon meghal, de ezzel egy időben el is indul egyfajta verseny: a mester különböző easter eggeket rejtett el a játékban, amelyek megtalálásához elképesztő nagy tudást kell felhalmozni a 80-as évek popkultúrájáról, ugyanis az öreg ebben a korszakban volt gyerek, ezt csípte a legjobban. Persze nem csak a dicsőségért folyik a harc, ugyanis a verseny legjobbja örökli magát az Oasis tulajdoni jogát, amire a gonoszok is fenik a fogukat, akik jó cyberpunk sztereotípiához híven egy óriáscég formájában öltenek testet.

De hiába a jó ötlet és az akciódús történet, ha nincsenek olyan karakterek, akik ezt meg tudják tölteni élettel.  A Ready Player One főszereplője, Wade egy igazi rongyember. Az a sztereotipikus geek srác, akit bármelyik amcsi középsulis filmben láthatsz. Semmiben nem tehetséges igazán, viszont baromi szorgalmasan falja a 80-as évek popkulturális szirszarjait.

KK: Art3mis (aka Samantha) méltó párja Wade-nek, ugyanis az egész csaj egy viszonylag nagyobb darabocska sztereotípia. Art3mis olyannyira nem felületes, hogy a korunk thigh gap és bikini bridge által határolt világában egy rubensi nőlakokat idéző avatárt kreál magának, hollófekete hajjal és csini pofikával - übercool szuperhőscsajt idéző szerkóját Rayban napszemcsivel és Converse dorkóval dobja fel. Art3mis testesíti meg a világot jobbá tenni vágyó, hipergeek, társadalmi felelősséget vállaló, idealista karaktert szemben az öncélú és a társadalomból elkívánkozó Wade-del. Ti is érzitek, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve, ugye?

C: Wade viszont egy banánt sem tudna elcsábítni, annyira tirpák. Nem is emlékszem, hogy saját belső monológjain kívül tudok-e egyáltalán idézni bármilyen helyzetet, ahol mélyebb gondolatokat tár fel, akár magáról Art3misről és érzéseiről.  Azt tudjuk, hogy nagyon bejön neki a csaj, mert jól néz ki, híres és übergeek, és… hát sunázná, na.

KK: A sztori végének kikövetkeztetéséhez nem szükséges elsőfokú kétismeretlenes egyenletrendszert használni, ennél jóval kevesebb matektudás is megteszi. Cline-osan segítek: meglesz a csaj, Wade sem reppen el, az Oasis is megmenekül, a gonosz droidokat lecsukják, mindenki happy. De, hogy mi történik közben? Mármint nem a sztori szintjén, hanem egy réteggel mélyebben?

SEMMI.

A Ready Player One erősen sántít, hiába a geek mankó, sőt, a szerelem sem segít rajta. Hogy miért? Azért, mert ez nem egy regény - ugyan vannak benne regényre utaló jelek, és látszik a szerkesztők izzadságos munkája, ami során bármi áron megpróbálták regénnyé összerántani ezt a pixelcsillámban úszó geekhányást, de nem sikerült.

C: Igen, Cline-ra általában igaz, hogy inkább elmondja, mintsem megmutatja a cselekményt. Ettől kicsit szájbarágó az élmény; Cline prózája baromi fárasztó. És a geek/popkult utalások is baromi fárasztóak, ezekből pedig gyakorlatilag minden bekezdésben kapunk. Eleinte mosolyogsz ezen, még vissza is kacsintasz. A közepén már idegesítő, kicsit büdösnek érzed. A végére pedig annyira erőltetetté válik, hogy dühösen szuszogsz, miközben olvasod a jópofáskodó sorokat.

KK: Röviden: a Ready Player One mint könyv abszolút kihagyható, sőt ajánlottan felejtős. Viszont a belőle készülő filmben reménykedem egy kicsit. Ha Spielberg képes arra, hogy megmutassa azt a világot, amit szegény Cline megpróbált elénk tárni, és ki tudja söpörni  belőle az idegesítő okoskodást, akkor egy eléggé kiszámítható, de baromira látványos mozit fogunk kapni, rengeteg geek utalással.

C: Így van, a Ready Player One igazi a médiuma a film lehet. Az ihletése és utalásrendszere is elsősorban filmekből táplálkozik, szerintem minden esély megvan arra, hogy 2017-ben egy jóféle popcorn-mozi formájában hódoljunk a 80-as éveknek.

-KralleKralle & Cae