Dice & Sorcery

Lehet, hogy tévedek, de szerintem minden a Super 8-cal kezdődött. Legalábbis az utóbbi időkre jellemző neo-spielbergista filmes hozzáállás szinte biztosan. Jó-jó, a nosztalgia és a fan service nem új keletű dolgok Hollywoodban, de amikor J.J. Abrams megcsinálta saját Spielberg-filmjét, olyan ösvényt kezdett kitaposni, amely bizonyos szempontból újnak számított, és úgy tűnik, mára megkerülhetetlennek számít az álomgyárban. Érdekes a helyzet, hiszen a Super 8 nem lett különösebben sikeres film, pedig mindent tudott, amit a fetisizált előképek az E.T.-től kezdve a Harmadik típusú találkozásokon át egészen a Jurassic Parkig. Azonban hiába beszélte kiválóan a nyelvüket, a Super 8 nem volt sem E.T., sem Harmadik típusú találkozások, sem pedig Jurassic Park. Tanulság?

Franchise nélkül kurvára nem megy.

A Jurassic World ebből a szempontból szerencsésebb helyzetből indult, hiszen egy bejáratott bicikliről van szó, amit néhány jól bevált szabály szerint kell kicsit letisztogatni és helyrepofozni, hogy a mai kölykök is megülhessék mindenféle szájhúzás nélkül. Ebben nincs is semmi atomfizika. Itt a gond inkább az volt, hogy az emberek nem felejtenek egykönnyen, és jól emlékeznek rá, hogy ezt a bicajt bizony kétszer is bekenték szarral - jó vastagon ráadásul - és az ugye büdös.

Az sem volt éppen biztató előjel, hogy a projekt nagyon sokáig kallódott Hollywoodban, persze ez valahol érthető is. Egy félig kiherélt franchise felélesztése nem biztos, hogy jó ötlet, ellenben tuti, hogy drága vállalkozás. A Jurassic World azonban lassan, de biztosan elkészült, kapott egy igen hosszúra nyúlt marketing kampányt, egy Star-Lordot és most ott tartunk, hogy meg is nézhetjük, milyen is egy ízig-vérig neo-spielbergista szörnyfilm.

Ha azt mondom, hogy pontosan olyan, mint az első Jurassic Park, elhiszitek?

Pedig valójában az a helyzet, hogy a Jurassic World egy másodpercig sem akar kibújni a kultikus első rész árnyékból, a jól bevált recept szerint süti a dínóhúst. Csak a köret és a tálalás az, ami változott, a lényeg viszont megmaradt, de én ennek végtelenül örülünk. Nekem a Jurassic Park elsősorban nosztalgikus moziélmény, és ezt a Jurassic World nagyon jó arányérzékkel szállítja, de kellő számú újdonságot is tartalmaz ahhoz, hogy ne csak múltba révedő nyáladzásként rögzüljön az agyamban.

22 évvel járunk az eredeti film eseményei után, amikor a dinoszauruszok már nem számítanak egyáltalán kuriózumnak. A Jurassic Worldnek azonban működnie kell, ezért folyamatosan igyekeznek bővíteni az őslénypark látványosságainak a számát, méretét, illetve az általános shock-faktort, hogy a német turisták ne a Balatonra, hanem a Nublar-szigetre jöjjenek, és itt költekezzenek. Ezt továbbra is génmanipuláció segítségével viszik véghez, egyre furább keverési egyenlet alapján hozzák létre a dínókat, aminek jelenlegi csúcseredménye az Indominus Rex nevű mozaikdínó. Van benne mindenből egy kicsi, lényeg, hogy a turisták zabálják.

Morális szempontból roppant érdekes alaphelyzet, valahol undorító belegondolni az effajta erőszakos beavatkozásba, azonban az első Jurassic Parkkal szemben, itt nincs sem Dr. Malcolm, sem Dr. Grant, hogy ezt a nézők orra alá dörgölje. Ott van persze Űr-Lord Owen Grady, aki csillagos ötössel végezte el a velociraptoridomár sulit, és nincs oda az emberek hozzáállásáért, de ennyi. Na jó, még ott van az operátor srác a vezérlőből és passz. A dinoszauruszokra általában termékként tekintenek, és van ebben valami szomorú. A legújabb termék azonban elszabadul, és kezdetét is veszi a szarvihar.

Egyébként az írók nagyon ügyesen kihasználták a film világának a közönyét és felszínességét,

amikor szóba kerül a dínók ábrázolása, és hogy az mennyire nem összeegyeztethető a modern tudomány állásával és felfedezéseivel: ugye az már - khm - köztudott, hogy a dinoszauruszok valószínűleg tollakat is viseletek, szóval szinte biztos, hogy egyáltalán nem úgy néztek ki, mint ahogy az rögzült bennünk. Ezt a Jurassic World marketing csapata és genetikusai is tudják, ezért úgy alkották meg a dínókat, ahogy az a célközönség számára ideális. Óriási fogakkal és hüllőszerű külsővel.

De ez az ábrázolás abszolút jó is ide, hiszen a Jurassic World nem más, mint egy tökéletesen egyszerű szörnyfilm. Épp mint az első rész, csak egy sokkal királyabb parkban, dínósimogatóval, két hülyegyerekkel, egy ízig-vérig amerikai hőssel, aki az ízig-vérig amerikai csajjal jó eséllyel összejön és persze a mindig gonosz szándékokkal rendelkező InGennel, akik most éppen katonai célokra használnák fel az őslényeket, mert rájöttek, hogy egész okos jószágok ezek, és a drónokkal ellentétben nem hekkelhetők(!).

Nincs tehát semmi extra,

viszont a megvalósítás, a hangulat és a néhol finom, néhol pofátlanul arcba mászó filmes utalások tengerében egyszerűen jól tudunk szórakozni. Nem csak a Jurassic Parkos gyökerek kerülnek elő, kapunk egy kicsit az Aliensből, de volt, ahol Indiana Jones is eszembe jutott és persze a Cápa. Justin Trevorrow, a rendező szinte lubickol az összespielbergezett medencében, amelybe ezért mi is szívesen ugrunk seggest szájhúzás vagy pipiskedés nélkül.

Vannak azonban igen gyenge szakaszok is a hullámvasúton. 

A két kissrác például tökéletesen jellegtelen, kidolgozatlan és lapos, a köztük feszülő konfliktus unalmas, a feloldása pedig annyira sablonos és menetrendszerű, hogy az már felháborító. Az más kérdés, hogy a többi karakter sem sokkal érdekesebb, de legalább Bryce Dallas Howard jól néz ki, Chris Pratt pedig laza, mint mindig. Aztán ott van a szokásos idiotizmus, de ez valamilyen szinten hagyomány is, úgyhogy nem is feltételen biggyeszteném a hibák közé.

Mindent összevetve jól szórakoztam a Jurassic Worldön, de elsősorban nálam is a nosztalgiafaktor az, ami működteti ezt a szörnyet. Ettől függetlenül biztos vagyok abban is, hogy a mai kölykök is ugyanúgy kezdenek nyáladzani a velociraptorok láttán, mint én 22 évvel ezelőtt.

-Cae