Megmondom őszintén, nekem a sorozatok rajongójaként is bejöttek a Star Trek reboot mozik. Kivétel talán a harmadik részt, amit egyszerre volt sok és kevés is, de még arra is azt tudom mondani, hogy többé-kevésbé elégedetté tett. Az akciósított Trek működőképes, viszont a trilógia után a Discoverytől már nem ezt vártam. Kicsit kevesebb tök és kicsit több agy kellene…

Mert persze, most már tudtuk, hogy jól áll a lens flare az csillagflotta hajóinak, hogy fézerrel is lehet új trükköket mutatni, hogy még a Beastie Boys is belefér a Trek világba, de minden új mozival csak egyre jobban hiányoztak a sorozatok igazi mélységei.

Újra felfedező akarok lenni, minden részben valami különös, furcsa problémával találkozni, új fajokat, kultúrákat megismerni, diplomáciai problémákkal szembesülni és (persze) elmerészkedni oda, ahová ember még nem merészkedett.

Az a bizonyos legvégső határ

A Discovery első két részének megnézése után azt kell mondjam: HEURÉKA! Nem iszunk előre a medve bőrére, de úgy tűnik az új szériának végre sikerülni fog az, ami ST sorozatnak még soha (egy-egy epizódot kivéve persze), vagyis tökéletesen vegyíteni a kalandos-akciódús mozzanatokat a mélyebb narratív réteggel, sőt, néhol erősen filozofikus tartalommal.

A pilot persze erőteljesen behúzós lett, egy percig sem titkolja, hogy az ős trekie-ket és a vadiúj, szűz közönséget is egyszerre kívánja meghódítani, de ezt nem tudom negatívumként felfogni, és szerencsére a két 40 perc körüli epizódban ez tökéletesen működőképes. A későbbiekben persze egyik vagy másik irányba óhatatlanul eltolódhat a súlypont, de egyelőre pánikra semmi ok, innentől romlani nem valószínű, hogy fog a sorozat. Viszont ha ennél jobb lesz, akkor sorozat minőségének legvégső határa tényleg a csillagos ég!

(a képen Saru tudományos tiszt, Burnham első tiszt és Georgiou kapitány)

Kell egy csapat! (vagy mindjárt kettő?)

Az elsőtiszt (Michael Burnham) és a kapitány (Captain Georgiou) szoros kapcsolata jólesően ismerős, klasszikus Star Trek elem és nagyszerű nyitány is, amihez rögtön kaptunk egy csipetnyi Star Wars életérzést a sivatagbolygó és annak lakói képében. A két karakter közötti kémia közel tökéletes, ám még spoilermentes kritikámban is ki kell térjek rá, hogy nem sokáig marad ennyire felhőtlen, és főleg nem ennyire… élő a viszony.

Kaptunk persze érdekes idegen karaktert is, elsősorban a tudományos tiszt képében (Lt. Saru), akit nem más, mint a fantasztikus ezerarcú Doug Jones alakít (Hellboy – Abe, Faun labirintusa – Faun). Vele egy meglehetősen izgalmas Worf, Tuvok, Data pótlékot kapunk: azonnal megszerethető karakter, azonnal tudni akarjuk, honnan jött és hová tart, ráadásul nagyszerű szeretlek-gyűlöllek érzelemkettős köti Burnhamhez, a főszereplőnkhöz. Valami olyasmi, amit Bones – Spock között éltünk meg korábban. Sarek, Burnham elsőtiszt vulkáni tanítója is izgalmasnak tűnik, amit főleg James Frain (szokásosan) zseniális alakításához köthetünk.

A többiek jobbára közepesen szuperálnak, viszont ennek is megvan az oka: jó részük a két kezdő epizód után nem is szerepelnek majd többet, ugyanis új kapitányt (Jason Isaacs) és új hajót fogunk kapni.

A nagy felfedezés előtt egy kis felfordulás

Továbbra is spoilermentesen maradva is sejthető, hogy a két rész alatt lesz történés bőven. De még mennyire, hogy lesz! Egy újszülött klingon-föderációs konfliktus kiinduló pontját fogjuk megélni olyan vad, de mégis elegáns tempóban, ami általában a jobban sikerült nyári blockbusterek és nem pedig sorozat pilotok sajátja. A CGI és a maszkmesteri munka sorozat szinten párját ritkítja, a látványorgia már-már témaidegen a Trek világától, de mégis nagyon jól szórakozunk rajta az utolsó percekig. A kivitelezés kép-hang-színészi játék hármasának viszonylatában is kifogástalan, a dialógusok jók, egyedül a történet egyes pontjain tudunk fogást találni, erre viszont nemsokára ki is térünk.

Vissza a (Klingon) gyökerekhez!

Jóval a sorozat érkezése előtt tudhattuk már, hogy újra régi barátaink (és ősellenségeink), a klingonok kerülnek majd az ellen-főszerepbe, ahogy azt is, hogy egészen új megjelenést kapnak. A megjelenés elsősorban a külcsínt jelentette, a kinézet azonban csak egy dolog…

A klingon kultúra ezúttal sokkal inkább tűnik szakrálisnak és az agresszió (mely neveltetésük egyik alappillére) sem vikinges, ahogy korábban, sokkal inkább aztékos beütést sejtet. (Én még egy kis szélsőséges iszlám áthallást is éreztem a dologban, de lehet, hogy kezdek paranoiás lenni a témát illetően, az viszont biztos, hogy a klingon vezér – Trump elnök párhuzam szándékosan ilyen szemet kiszúrós fajta…)

Az új irány üdítő és érdekes újdonság, és az átszabott faj-design-t is csak üdvözölni tudom, legyen szó a maszkokról, a ruházatról (az űrruha valami elképesztő!) vagy mondjuk a csillaghajók megjelenéséről, mely már-már Warhammeres túlkapásokba hajlik mind a megjelenés, mind pedig a kisugárzás terén. (Egy hajó, mely több ezer koporsóval van "páncélozva" azért elég vad, de vadul király dolog!)

Igen sokat időzünk majd a klingonok között, és a készítőknek ezen két epizód alatt is sikerült újra érdekessé, fenyegetővé, izgalmassá és (ismerőssége mellett is) újszerűvé varázsolni az – amúgy valljuk csak be –, ezer és egyszer lerágott klingon csontot. Nagy pacsi jár érte, orbitális kihagyott ziccernek éreztem ugyanis a második reboot mozis megjelenésük után, hogy a Beyondban nem ők voltak az ellenfeleink. (Pedig az Into Darkness is érdekesen értelmezte újra őket.)

…mindenki egyért!

Szintén újszerű, hogy az összes eddigi ST sorozattal ellentétben a Discovery nem a kapitányra és közeli holdudvarára, de egyetlen karakterre fókuszál majd. Természetesen ezúttal is lesznek főszereplők, a legénység rendkívüli fontosságú tagjai, de lesz egy nagybetűs FŐSZEREPLŐ is, ami az eddigi szériákra nem, vagy csak nyomokban volt jellemző. Burnham azonban meg is érdemli ezt a bánásmódot: meglehetősen összetett és igencsak érdekes sorsú karakter, szüleit Klingonok mészárolták le, ember létére vulkániak nevelték, mígnem a csillagflotta kötelékébe nem került. Van tehát egy érzelmes vulkánink, aki képes agy-egyesítésre és kábító fogásra de közben nem, vagyis nem teljesen kötik a vulkániak erkölcsi és érzelmi korlátai. (Korábbi sorozatokból pedig jól tudjuk, hogy egy a logikai érzékétől és „bilincseitől” fosztott vulkáni igencsak veszélyes tud lenni!)

Féltem a karaktertől, és néha még a két rész nézése közben is sikerült nyomokban modorosnak találni őt. De kétségtelen, hogy valamiért mégis azonnal megszerettem, pont végletessége és összetettsége okán, és persze azért, mert egyszerűen működik, jól harmonizál a környezettel és tökéletesen rezonál a többi karakterrel. Igazából alig várom, hogy megtudjam, a dupla-pilot fináléja után miféle sors vár majd rá, szóval a beetetés jól sikerült az okosoknak…

Az Én gondolataim, a Te gondolataid…

Nem tagadom, hogy ez az újrakezdés hatott rám. Nem voltak elvárásaim, pesszimista voltam, amikor nekiültem, mégis széles vigyorral néztem a záró képsorokat. Azt azonban én sem tagadom, hogy a Discovery azért messze áll a tökéletességtől: a történet egyszerű, de jó, a forgatókönyv mégis sántít itt-ott. Karaktereink pedig (főleg Burnham) néhol tökéletesen logikátlan lépéseket tesznek, amikről lerí, hogy csak azért vannak, hogy a történet gördülhessen előre. Ez egyébként abszolút megbocsátható lenne, de kissé lökdösődővé és modorossá teszi az amúgy szinte tökéletes körítést. Nem zavarna ennyire, ha nem csak ez választaná el a kezdő epizódokat attól, hogy instant klasszikussá váljanak. A színészi játékot nem érheti panasz, bár szintén Burnham karaktere az, akinek egyes reakcióit egyszerűen nem tudjuk hová tenni. Hogy ez mennyire a színésznő és mennyire a forgatókönyv hibája, azt ez esetben nehéz megállapítani, de volt egy jelenet, egy bizonyos oda nem illő sikoly, amitől a szemöldököm annyira összeráncolódott, hogy azóta is próbálom kifésülni.

Az utolsó negatívum, amit meg tudok említeni, talán a legmegbocsáthatóbb az összes között, ez pedig a nyomokban jelen lévő sziruposság. A két fő karakter közti dráma, majd a végső képsorok hatásosak, de körülbelül úgy forgatták le őket, mintha az egész sorozat záró képsorai lennének. Túldramatizáltság, melodramatikus elemek is megjelennek, amit könnyebben elvisel az ember, ha hat-hét-nyolc évadig élt együtt a karakterekkel, mintha alig egy órája ismeri őket… (Azt meg magyarázza meg valaki, hogy a csillagflotta hadbíróságán ki csapta le a biztosítékot, és miért nem megy már egy zászlós, hogy visszakapcsolja?)

És mégis hat!

De akkor is… A Discovery egyszerűen működik. Izgalmas és kecsegtető, új és szexi és okos és vagány és bevállalós. Mi a francot akarhat 2017-ben egy Trekker, aki a Voyager óta nem látott jó Star Trek sorozat epizódot? (A Star Trek: Continues persze kivétel.)

Hibái ellenére is jobb, mint vártuk, jobb, mint amiben reménykedhettünk és könnyen lehet, hogy egy univerzum újjászületésének előfutára. Hosszú, hasznos életet kívánok a sorozatnak!

Utóirat: A sorozat kezdődése (és fő zenei témája) egy kisebb csoda!

Varga Bálint Bánk