Nem sok film szól arról, hogy az emberiség igazán, végzetesen, reménytelenül el van cseszve. Olyan szinten, hogy önhitt ostobaságunkban ki fogjuk pusztítani magunkat. Erre a kijelentésemre persze lehet azt válaszolni, hogy „Dehogynem. Minden posztapokaliptikus film erről szól.” Tévedés.

Ezekben a filmekben, szinte kivétel nélkül fennmarad a társadalom. Megváltozva, persze, de a megtizedelt emberiség alapvetően a mai normák szerint él tovább. Vannak a sokat szenvedett túlélők, aki vérrel és verítékkel felépítenek egy működő társadalmat a pusztulás romjain. Többségük kemény, jóravaló ember. Ők a jófiúk.

Velük szemben felsorakoznak a martalócok, rablók, kalózok, mindenféle gonosztevők. Szintén kemények, de kerülik a tisztes munkát és a tisztálkodást. Ők a rossz fiúk. Aztán vannak a magányos farkas típusú túlélők, akik esetleg egyik vagy másik előbbi csoportból szakadtak ki. Belőlük lesznek a hősök, akik a reményt testesítik meg a kegyetlen világban. Hiába pusztult el a világ, megmaradt a két fő erkölcsi pólus, a fekete és a fehér, középen a szürke hőssel. A jó győz, a remény él. Így leírva milyen unalmasan hangzik nem?

1971-ben mutatták be az Omega Man című filmet, ami nem rest

Dugd fel magadnak a kétpólusú erkölcsiségedet! Tudod, mit? Dugd fel mellé a reményt keltő főhősödet is!

felkiáltással a fenti koncepció arcába mászni. Végül persze csak a száját jártatja, mert nem vállalja fel a teljes „Happy End” mentes, tökéletesen reménytelen lezárást. De csak legvégül hátrál meg. Ez azt jelenti, hogy összességében jócskán van min elgondolkoznia a nézőnek.

1975-ben (négy évvel a jövőben) a Kína és a Szovjetunió között kitört háború alatt bevetett biológiai fegyver az egész emberiséget a kihalás szélére sodorja. Természetesen semmi sem az USA hibája. Robert Neville (Charlton Heston), az amerikai hadsereg kötelékében szolgáló tudós egy kísérleti vakcinának köszönhetően immúnis lett a fertőzéssel szemben. Két évvel később mindenki más halott, vagy haldoklik.

A haldoklók pedig különös tüneteket kezdenek produkálni. Erőszakos hajlamú, albínó mutánsokká válnak. Azt, hogy a világ más részein hogyan viselkednek, nem tudjuk meg, de Los Angelesben, ahol Neville él, a „Család” nevű szektába tömörülnek. Vezetőjük Matthias, aki a fertőzése előtt híresség, a helyi híradó vezető hírolvasója volt. Ez amilyen röhejesnek tűnik elsőre, annyira hátborzongató, ha úgy nézzük, mint a média esetleges, a tömegekre gyakorolt szélsőségesen negatív befolyásának analógiáját.

Matthias tanai szerint az ember technológiai önhittsége hozta el a világvégét, így bármilyen, a keréknél újabb technológia gonosz. Ezért is esküdt ellensége, a még mindig a múlt technikai vívmányaira támaszkodva túlélni próbáló Neville-nek. Neville éjszakánként a folyamatosan ostrom alatt álló, erődítménnyé alakított házában bujkál, napközben kihasználva erős fényérzékenységüket, vadászik rájuk. Közben folyamatosan küzd az egyre nyomasztóbb magánnyal az épelméjűség és az őrület határán.

Az egész szituáció az emberiség szégyene. Egy öldöklő konfliktus a világvége után, aminek végképp semmi értelme.

Neville egyszerűen megvárhatná, hogy a Család tagjai belehaljanak a fertőzésbe, hiszen ez elkerülhetetlen. Elég lenne csak élelmiszer utánpótlásért kijárni a nappal. Hátborzongató belegondolni, hogy bár ezt magának sem vallja be, tulajdonképpen csak azért írtja a fertőzötteket, hogy elüsse az időt magányos napjain. Ugyanakkor Matthias keresztes hadjárata is értelmetlen. Ha önvédelemre hivatkozva megölnék Neville-t, akkor is végezne velük a fertőzés. Technológia ellenes hitük eretnekeként kivégezni őt pedig szintén értelmetlen. Hiszen ő az egyetlen, aki ragaszkodik még a múlthoz. Nincs kinek példát statuálni.

A képletet később bonyolítja néhány új tényező. Neville két év magányos küzdelem után találkozik egy Lisa nevű nővel és egy Dutch nevű férfival, akik egy csapat gyermeket védelmeznek, a városon kívül. Neville túlélőknek hiszi őket, de rögtön kiderül, hogy mind fertőzöttek. Lisa és tinédzser öccse, Richie egy ideig éltek is a Családdal. A fertőzés a fiataloknál sokkal lassabb lefolyású, így a gyerekek évekig tünetmentesek lehetnek, mielőtt átváltoznának és erőszakossá válnának. Ez reményt nyújt Neville-nek, aki elkezd dolgozni egy, a saját véréből készített vakcinán. Bizony, elindul a hőssé válás útján. Ami nálam rossz jel. Aztán, amikor az egyik kislány egyszerűen Neville-nek szegezi a kérdést: „Isten vagy?” akkor visszatért a bizodalmam. Ennek nem lehet jó vége.

Mindeközben Neville beleszeret Lisába, ami önmagában nem lenne különleges. De 1971-ben, Amerikában bizony ez a románc meglehetősen bátran pikánsnak hatott. Lisát ugyanis az afroamerikai színésznő, Rosalind Cash alakította.

Ez a mozifilm volt az egyik első, amiben egy fehér férfi és egy színes bőrű nő csókolózott.

Ez manapság nem túl sokkoló, de ha belegondolunk, azért még most sem túl gyakori. Persze mondhatjuk, hogy a filmben nincs is más elérhető nő a földön, de nem hiszem, hogy a rendező, Boris Sagal ennyire cinikus lett volna ebben a kérdésben.

A másik érdekes kapcsolat Neville és Richie között alakult ki. A fiút kezdte átváltoztatni a fertőzés, de végül a Neville véréből készült vakcina visszafordította a folyamatot. Richie, most, hogy élt a Családdal és Neville-lel is, úgy látja, ki lehetne békíteni a harcoló feleket. De hiába próbálja meggyőzni Neville-t, hogy próbálja meggyógyítani ellenségeit is. A hős erkölcsi fölénye szertefoszlik. Míg a Család erőszakosságát a fertőzés okozza, Neville szabad akaratából dönt úgy, hogy pusztulni hagyja őket. Érzéketlensége végül némileg igazolást nyer, amikor később világossá válik, hogy Matthiasnak szintén esze ágában sincs békét kötni. Az ő világában a fertőzött állapot a természetes és Neville a förtelmes szörnyeteg. Most már tudván a gyógymód jelentette veszélyről, mindent egy lapra téve fel, megindítja a végső ostromot Neville erődje ellen.

A film utolsó tíz percében Neville mindent elveszít. Még az sem adatik meg neki, hogy magával vigye Matthiast a halálba. Sőt, ahogy dárdával átjárt testtel haldoklik egy szökőkútban, Lisa őt nevezi gonosznak.

Itt lett volna a tökéletes „kapd be” lezárás. Sajnos másnap reggel Dutch és a gyerekek megérkeznek, Neville pedig utolsó cselekedetével átadja nekik az elkészített ellenszert, amit magánál tartott. Bocs, gondolkodó emberek, a tökéletes befejezés a Hollywood „minden jó, ha jó a vége” életérzése miatt elnapolva.

Azt meg mindenki döntse el maga, hogy kinek szól a Dutch dzsekijének hátán díszelgő középső ujjat mutató kéz.

Egy régen készült sci-fi kapcsán mindig felmerül a speciális effektusok öregedésének kérdése. Márpedig az Omega Man negyven évnél is idősebb, és látványvilágán bizony meglátszik a kor.

Szerencsére viszonylag kevés vizuális trükkre volt szükség. A hetvenes években járunk, a világvége után mindössze két évvel, így csak néhány autóroncsra, kamu pókhálóra meg egy kis koszra volt szükség. Egyedül a fertőzöttekre kellett figyelmet fordítani. A mutánsoknak rideg pillantást kölcsönző kontaktlencsék hatásosak. A minimális smink és a fekete csuhák ellenben nem túl lenyűgözőek. De komolyan. Honnan a fenéből szereztek a fertőzöttek ennyi egyencsuhát? A Családnak van egy saját világvége utáni varrodája? Persze, értem az utalást az egyházra, az uniformitásra, meg a tömegpszichózisra, de valahogy kilóg a lóláb.

Mondjuk a csuha és napszemüveg kombó helyenként ütős vizualitás.

Nem találkozunk különösebben gore jelenetekkel, de az agyonlőtt fertőzöttek korrektül véreznek. Emellett több embert gyújtanak fel, mint egy tűzvészről szóló filmben tennék és mindenki szépen, látványosan lángol. A Neville részéről való sorozatos ember égetés valószínűleg a film alapjául szolgáló regény hozadéka. A könyvben Neville ellenfelei ugyanis hagyományos vámpírok, vagyis igen érzékenyek a tűzre.

Igen, az Omega Man Richard Matheson, amerikai író 1954-ben kiadott I Am Legend című regényének (Legenda Vagyok, Könyvmolyképző Kiadó, 2008) adaptációja. A könyvet eleddig négy ízben filmesítették meg és az Omega Man a második a sorban. Az első, a The Last Man on Earth címmel 1964-ben, tíz évvel a könyv kiadása után került a mozikba. A főszerepet a horror ikon, Vincent Price játszotta. Maga Matheson is közreműködött a forgatókönyv megírásában, de annyira elégedetlen volt a végeredménnyel, hogy nem adta a nevét hozzá. A stáblistán Logan Swanson álnéven szerepel. Azt hiszem, ez sok mindent elárul.

A harmadik feldolgozást, a könyvvel azonos című 2007-ben Will Smith főszereplésével készült filmet ismerik Magyarországon a legtöbben. A szintén 2007-es, nem hivatalos I am Omega című alkotást csak a teljesség kedvéért említem meg. Senkinek sem tudom tiszta lelkiismerettel megtekintésre ajánlani.

A két legerősebb verzió mindenképpen az I am Legend és az Omega Man. Az előbbi a játékidő nagy részében hűbb az alapanyaghoz, viszont kevesebbet ad át a lényegi mondanivalóból akár a regény, akár az Omega Man befejezéséhez képest. A regény végén a kivégzésére váró Neville ráébred, hogy végig ő volt a szörnyeteg, nem a fertőzöttek. Ő a „legenda” a mesebeli szörny, amivel a fertőzöttek ijesztgetik egymást, akitől rémálmaik vannak. Nem az emberiség megmentője. Csak a múlt kísértete. Egyedül az Omega Man próbál hű maradni ehhez a koncepcióhoz. Amikor Matthias ledöfi Neville-t csak annyit mond rezignáltan:

A rossz álom véget ért Neville, barátom. Most már békében alhatunk.

Nem sok film szól arról, hogy az emberiség igazán, végzetesen, reménytelenül el van cseszve. Pedig kellene. Mert ebből vonhatjuk le a megfelelő következtetéseket. Ha nem tudhatjuk, hogy jön-e egy valószínűtlen hős, aki megmenti a világot. Ha ott lebeg a fejünk felett, hogy bármelyikünk lehet az utolsó ember a Földön, a legenda, az emberiség őrült, magányos ómegája.

Varga Dávid