Disclaimer: Mielőtt belekezdek az ajánlóba, két dolgot kell leszögeznem. Az egyik, hogy ezelőtt nagyjából annyi közelebbi kapcsolatom volt a Warhammer 40.000-rel, hogy kifestettem néhányat az ismerősök polcain sorakozó bosszantó figurák közül, illetve játszottam párat a Space Hulk társassal. Mindezt tettem ingadozó lelkesedéssel, így néhány dologban csak más lelkes olvasókra támaszkodhattam - akinek szintén ismeretlen a világ, annak a könyv olvasása előtt szintén nem árt némi előolvasást végeznie. A másik, hogy erre a regényre ingyen tettem szert a Tuan kiadó és az Orihalkon könyvklub jóvoltából, hogy írjak róla hideget-meleget.

Első benyomás

Igazából fel voltam készülve, hogy ezt szenvedés lesz elolvasni, és a kiadó nem köszöni meg, ha írok róla, de már a kézhezvételkor kezdtem kellemesen csalódni. Egyrészt maga a könyv nem az a minőség, amit a régi szerepjátékos regények hoznak, hanem egy strapabíró, keményfedeles darab, ráadásul meglepően elegáns és letisztult is a maga módján (a borítón acsargó talpig páncélos Birodalmi Ököl ellenére is).  A cirka 260 oldalon futó történet kényelmesen olvasható, de nincs széthúzva az oldalszám megnöveléséért, egyszóval a szedés- és tördelés is szép munka.

Kis háttérinformáció

A Warhammer 40k a Games Workshop 41. Évezredben játszóró gótikus sci-fi-fantasy univerzuma, amihez asztali és számítógépes játékok és könyvek egész sora kapcsolódik. Találkozhatunk benne idegen fajokkal, mint a félig gomba orkok, a rovarszerű tyranidák vagy az ősi eldák, de a központban a disztopikus emberi Birodalom áll, és a gyakran gépekkel feljavított, génmanipulált emberiség.

Dan Abnett író otthonosan mozog már a Warhammer univerzumában, néhány fantasy és jelentős mennyiségű 40k történet került ki tolla alól, többek közt az Eisenhorn, a Ravenor és a Horus Heresy is. Legnagyobb erősségének élénk leírásait tartják, és hogy nagyszerűen bánik nagy karaktergárdákkal is - két igen előnyös tulajdonság, amelyek miatt rögtön több hitet tudtam vetni a regénybe.

Maga a mű

Az Én vagyok a Mészáros a számtalan Warhammer 40k történet egyike, egy 12 kötetes sorozat, A Bestia Felemelkedik első darabja (és csak a Games Workshoptól megszokott mennyiségű következetlenséget hoz az univerzumba). Egyik különlegessége az időszak, amelyet megjelenít - az emberiség hanyatlásának kezdete, alig valamivel az utolsó primarcha (azaz az Istencsászártól származó emberfeletti vezető) halála után, mikor Hórusz felemelkedése már-már feledésbe vész, a Fekete Kereszteshadjárat pedig még a jövő zenéje, tehát az igazán gótikus és sötét elemek még váratnak magukra. A központba a Birodalmi Öklök kerülnek, akik nem a többi regényből megszokott marcona katonák, hanem a békeidők sóvárgó fiatal lovagjai, és kisebb részben a vezetők politikai lavírozásai. A regényben bepillantást nyerhetünk abba, hogy mi lehetett volna, milyen lehetett volna a birodalom.

A könyv hivatalosan “grimdark” katonai sci-fi. Nagyobb kardok, véresebb vér, “lézerpisztolypornó”, és minden, ami szöges ellentéte a tolkieni érzelmesebb, epikus történeteknek, kivéve a hatalmas csatákat. Szerencsémre Abnett mesterien variálta ezt meg, a nagyobb kardokat kivételesen élvezhető és nem túlspilázott, bár hangsúlyos harcjelenetekben használta a véresebb vér és nyálka kiontására, és nem feledkezett meg arról, hogy a történetnek hősei is vannak, saját személyiséggel, és olykor mindennemű harci képesség nélkül. A helyszínek váltása a hadszíntér és a Terra között meghatározza a ritmust, a jól időzített váltások az intrikus szálakra segítenek megemészteni a tömény vérontást míg a felgyorsult események el nem ragadnak.

A rengeteg karaktert Abnett meg sem próbálja mélységeiben bemutatni, megelégszik egy-egy szájukba adott mondattal vagy karakterisztikus harci stílussal. Akikre jobban fókuszál, az két Birodalmi Ököl, a kártevőirtásra kivezényelt Kroonland és a harcoktól legtávolabbi őrposztra kárhoztatott Napvilág, valamint az Officio Assassinorum nagymestere Drakan Vangorich, és a magos biologus Laurentis, de róluk sem tudunk meg túl sokat. A kissé felületes karakterbemutatásokon kívül sokan felróják, hogy a megszokott zseniális és “festői” leírások is hasonlóan hiányosak. Ezeket a hibákat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, biztosan sokaknak legalább akkora bosszúságot fognak okozni, mint a könyv végére elvarratlanul maradt szálak. Van, aki ettől úgy érzi, egy asztali meccs csatajelentését olvasta. Nekem, mivel úgy vágtam az olvasásba, hogy egy saga bevezető kötetéről van szó, az egész inkább csak erősítette a “mi lehetett volna” érzést, és azt, hogy ez csak a vihar első szele, a kezdet. Nem ez lesz a könyv, amivel eltemetnek, de a célját elérte, hiszen az én polcomra biztosan felkerül majd a következő kötet is.

És ami nagyon fontos: Orkok! Nemcsak sok ork, hanem hihetetlenül sok ork!