Most, hogy szinte mindenki látta már a Warcraft-filmet, ideje egy kicsit szétkapni. 

Azáltal, hogy a Lich King óta játszom a Word of Warcraft-tal, elég sokat változott számomra a játék, a világ, és maga az érzés is az egésszel kapcsolatban. Felfedeztem egy elég furcsa párhuzamot a filmről gondolkodva (nem egy összeesküvés-elmélet vagy hasonló komolynak szánt gondolat, csak egy érdekesség, amit kifejtek a magam és remélem, hogy a ti szórakoztatásotokra).

Jöjjenek az alapmotívumok

Kezdetnek ott egy hataloméhes entitás, aki minél többekre akarja rátenni a kezét, hogy irányíthassa őket. Az egész mozgatója egy mocskos zöld anyag, amit a háttérben megbújó valódi hatalom szolgáltat, vagy tart kézben, ahogy tetszik. Ott vannak azok a milliók, akik körül ez a hatalmi góc szépen fertőz, előnyöket ad, persze csak a kellő mértékben, de végeredményben elpusztítja, megrontja, élvezhetetlenné, lakhatatlanná teszi a világot, amit szeretnek. - Ez eddig Gul’dan, a fel és Mannoroth története, a temérdek orkkal és a pusztuló bolygóval együtt. A tétlen szemlélődés kínjával, a kapun átkelés áldozatvállalásával, az újabb világokkal, lehetőségekkel együtt… vagy mégsem?

Nézzük sorban:

Nagyravágyó barátunk mindent megtesz, hogy minél több emberre rátegye a kezét, és minél jobban az uralma alatt tartsa őket. Ez el is várható, hiszen az a bizonyos zöld matéria igencsak nagy erő, csábítás és szükséglet egyben. Az előnyök vitathatatlanok: új lehetőségek, gyorsabb fejlődés, látványosabb csaták, utazás új világokon át. De ennek megvan az ára. A harc egyre kisebb kihívássá válik, már nem kell döntéseket hozni, utánajárni a dolgoknak, mert mások döntenek, tálcán kínálják a tudást és a kétes sikerélményeket. A minél szorosabb függés kialakítása jól bevált módszerek mentén történik, előnyökhöz jut, aki mindig időben ott van, aki rendszeresen visszatér, és az is, aki minél szorosabban kötődik a játékhoz.

A WOD-os bossfightokról nem nyilatkozom kellő tudás hiányában, de fejlődés közben az ellenfelek egyre gyengébbek, vagy a karakterek erősebbek, a játék egyre inkább könnyű, mindenkinek sikerélményt nyújtó gyerekjátékká kezd válni a szó minden értelmében. A sok gyengítés, lebutult (vagy egyszerűen átlátható) „talentrendszer” mellett viszont akad sok, az életet megkönnyítő elem is a játékban, amit valóban kár lenne leszólni, például ki akar órákat futkosni, ha repülhet is helyette.

Számomra a világ elkezdett szétesni a Lich King után, és nem a Kalimdort megtépázó sárkányra gondolok, hanem ez előbb említett játékot ért változásokra. Gondolom, másoknál máskor jött el ez a pont, vagy szerencsés esetben, ha elég nyitottak az újra, vagy csak elég későn kezdték el a játékot, el sem jött. Ha mégis bekövetkezik, a filmbeli analógiával élve csak két dolgot tehet a játékos, vagy csendesen szemléli a nem szeretett, később utált, majd gyűlölt változást, és elviseli azt egy bizonyos pontig, vagy elhagyja a világot így vagy úgy.

Ha már nem bírja a küzdelmet, első esetben átlép azon a bizonyos kapun és egy privát szerveren kezd új életet egy régebbi verziót játszva (amíg lehet). A világ ismerős és élhető lesz, de sokszor tele bugokkal, idegenekkel, teljesíthetetlen harcokkal, megszerezhetetlen, vagy épp ingyen kapott különleges tárgyakkal. A hátrahagyott guildtársak, barátok, karakterek, a tömött erszény, a felhalmozott anyagok és a sok-sok óra termése mind a kapun túl maradnak. A másik, ami történhet vele, hogy elege lesz, abbahagyja a játékot és már nem a karaktere, hanem a karaktert mozgató, játszani vágyó akarat hal meg.

Ez a jelenség vitatható persze, de létezik. Hiába az Ázsia felé nyitás, a Kung Fu Panda, a kattintás alapú és időgyilkos rendszer, ami visszakényszerít, hogy néhány órás feladatokat adj a „minionoknak”, loholj és logolj amint lehet (a böngészős játékok mintájára), hogy ne veszítsd el a lehetőséget, mégis folyamatosan csökken a játékosok száma. Alaposabban belegondolva Gul’dannak is mindegy, miért szolgálod, milyen fajú, milyen korú vagy vagy mi a neved, mi a nemed, a lényeg, hogy uraljon, meglegyen a fel-flow (a cash-flow mintájára).

Stephen King Setét torony c. művének Jake Chambers-ét idézve: „Vannak még más világok is!”, vannak más akár „ingyenes” játékok is. És olyanok is, amik elég pénzt hoznak, lásd Hearthstone. Nem kell aggódnunk a Gul’dan vállalatért, vagy a háttérben megbújó részvényesekért.

Talán kicsit borongósra sikerült ez az írás, de nem bánom.

For The Horde!