Adott egy varázslóiskola négy házzal. Néhány diák – tanáraik egyértelmű figyelmeztetése ellenére – megtalálnak és kinyitnak az iskola könyvtárában egy olyan varázskönyvet, ami könnyen véget vethet ismert világuknak: komiszabbnál komiszabb szörnyek szabadulnak ki belőle, legyőzésük pedig láthatóan nem lesz éppen sétagalopp. A varázslótanoncok tehát legjobb formájukat hozva próbálnak úrrá lenni a saját maguk által teremtett káoszon. Vajon sikerülni fog nekik?

A fenti kis bevezető éppenséggel lehetne egy Harry Potter fanzine szinapszisa is, de erről majdhogynem szó sincs: a keretsztori a Iello kiadó Big Book of Madness, avagy – ahogy a Reflexshop gondozásában magyarul is megjelent – A Téboly Nagykönyve sajátja. A játék honosított érkezése igencsak felkorbácsolta a hazai társasjátékos közösség érdeklődését, hiszen egy nyelvfüggő, esztétikailag gyönyörűen kivitelezett kooperatív játékról van szó (szerencsére ezzel nincs egyedül a hazai piacon, lásd Eldrich Horror). Hogy mennyire jó játék? Most kiderül!

Közösség(i pakli)építés

A Téboly Nagykönyve egy nagyjából egy-másfél órás kooperatív szórakozást ígérő pakliépítő játék 2-5 fő számára, melyet a viszonylag újoncnak számító francia Maxime Rambourg tervezett.

A polchelygondokkal küszködő gémerek számára jó hír, hogy a játék egy közepesen nagy (lásd: Tokió Királya) dobozban érkezik. Mielőtt azonban rátérnénk annak tartalmára, muszáj a játék illusztrációiról pár szót ejtenünk.

A játék vizuális megjelenése a szintén francia Naïade (azaz Xavier Gueniffey Durin) munkáját dicséri, aki már olyan játékok nem mindennapi illusztrálásával bizonyított mint a Tokaido vagy a Seasons (egykoron magyarul is kapható volt Évszakok néven). A Téboly Nagykönyve leginkább utóbbi világát idézi, de ez nem is meglepő, hiszen az a játék is egy varázsvilágról szólt. A Téboly Nagykönyvével sem okoz csalódást, mert ami a vizuális megvalósítást illeti,

azóta is keressük az állunkat a földön.

A játék minden eleme jó értelemben vett rajzfilmszerű jegyeket visel magán, gyönyörűen kivitelezett, és mindenekelőtt roppant színes (de még pont nem zavaró mértékben), és ez rettenetesen sokat hozzátesz a játék világához és hangulatához (ahogy egyébként tették a művész illusztrációi a Seasons/Évszakok esetében is).

Mindehhez párosul a Iello sokszor megénekelt igényessége: a doboz egy egészen jól használható inzertet tartalmaz (igaz, ha minden lapot bugyizni akarunk, akkor már lehetnek gondjaink), a kártyák az átlagnál jobb minőséget képviselnek, a tábla (amellett, hogy természetesen gyönyörű) kompakt és jól használható, a körjelző könyvecskéhez hasonlót pedig nem igazán szoktunk látni még drágább társasjátékok esetében sem (itt most nem feltétlenül a költségre, hanem az odafigyelésre és az ötletességre gondolok elsősorban).

A játék ehhez képest viszont elég helyigényes, és az előkészületek is elég hosszadalmasak, tekintve, hogy több különböző pakli kártyát kell szétválogatnunk és adott esetben bekevernünk.

A Téboly Nagykönyvének egészen egyszerű célja van: lapozzuk végig a Könyvet, és győzzük le az utolsó szörnyet. Eddig azonban el is kell jutnunk, ami – talán nem árulunk el nagy titkot – kihívásokkal teli művelet lesz.

A Könyv minden esetben hat szörnyet fog tartalmazni, melyeket a játék elején véletlenszerűen fogunk összeválogatni. Minden teremtmény valamilyen speciális hatással és bizonyos elemű (víz, tűz, föld, levegő) átokkártyákkal érkezik, de nehézségi foktól és az éppen aktuális fordulótól függően többelemű átkok is nehezíteni fogják a dolgunkat. A célunk, hogy az öt körből álló forduló során minden átokkártyától megszabaduljunk: ha ez sikerül jutalom üti a markunkat, ellenkező esetben büntetés lesz az osztályrészünk, szó szerint ahogy a Nagykönyvben meg van írva. Fontos, hogy a játék megnyerése vagy elbukása csakis az utolsó szörny legyőzésétől fog függni, a többit elég akár kudarc árán is „csak” túlélni.

Átkokat a saját paklinkban található elemkártyákkal tudunk semlegesíteni: az átokkártyán szereplő „költségnek” megfelelő fajtájú és értékű kártyát kell dobópaklinkba helyezni. Ezen kívül is alapvetően igaz, hogy ha bármilyen akciót szeretnénk végrehajtani körünkben, ahhoz saját paklinkhoz (értsd: mana) kell nyúlni.

Ennyire azért nem lesz egyszerű végiglapozni a Nagykönyvet

A játék során tehát egyik fő feladatunk a saját pakli optimalizálása lesz, hogy minél jobb akciókat tudjunk végrehajtani, ehhez pedig a Dominionból (vagy éppen a Great Western Trailből) jól ismert pakliéptés lesz segítségünkre: erősebb (értsd: 2 és 3 értékű) elemkártyákat vásárolhatunk, majd tehetünk a dobópaklinkba a kártya értékével megegyező „költség” befizetése (eldobása) után. Ezekkel a kártyákkal legközelebb csak akkor fogunk találkozni, ha saját húzópaklink elfogyott, és az eldobott kártyákból egy alapos keverés után új húzópaklit képzünk.

Varázserőnket jelképező elemkártyáinkat erősődésünkön és az átkok legyőzésén túl különböző varázslatok megtanulására és/vagy aktiválására használhatjuk. Kezdésként mindenki négy alapvarázslatot tud, de a játék tanulhatunk újakat, de sosem lehet egyszerre több, mint öt a talonban, tehát ezek válogatása és cserélgetése gondos tervezést kíván. A varázslatok használata rendkívül fontos, ugyanis saját speciális képességünkön (mind a 8 karakter mást és mást tud, illetve picit más felépítésű paklival kezd), és a varázserőnket képviselő paklinkon kívül másra nem nagyon támaszkodhatunk. A varázslatok elsősorban a paklik menedzselését (húzás, eldobás, kártya elpusztítása), illetve a kooperációt segítik. Lehetőségünk van ugyanis támogatásra felajánlani bizonyos kártyákat, melyek így mindenki számára elérhetőek lesznek, illetve akár egy-egy akcióra is adhatunk lehetőséget a társainknak a saját körünkben.

Választható karakterek

Erre pedig szükségünk is lesz, mivel a játék – kooperatív jellegéhez hűen – ott akadályoz minket, ahol csak tud. Egyrészt minden szörny valamilyen káros hatással indítja gyümölcsözőnek korántsem nevezhető kapcsolatát a varázslócsapattal, nem beszélve a játékba hozott átokkártyákról. Ez utóbbiak akkor lépnek működésbe, ha a könyv alakú körjelzővel elérjük őket (tehát a 2-5. körben 1 vagy 2 ilyen kártya aktiválódik). Ezen kívül, ha nem sikerül egy-egy fordulóban legyőznünk az adott szörnyet (azaz marad lent átokkártya) még valamilyen plusz csapás is sújtja a csapatot. Ezek természetesen vagy a további átokkártyák megsemmisítését akadályozzák, vagy más módon kergetnek őrületbe. Szó szerint, ugyanis a játék egyik legfontosabb eleme az őrületkártyák paklikba való keveredése. Erre sor kerül minden egyes újrakeveréskor, illetve különböző negatív események folyományaként. De miért is rossz ez?

Egyrészt ezek a lapok szennyezik a paklit, így elemkártyák helyett ezek foglalják a kézben a helyet, és megszabadulni tőlük mindig bizonyos áldozatokkal jár (elemkártyát kell költeni, vagy bizonyos varázslatokat kell használni). Másrészt ha elfogy a pakli, elbuktuk a játékot, illetve ha valakinek csak őrületkártyák vannak a kezében, nem segítheti tovább a csapattársakat (értelemszerűen, ha mindenki kiesett, buktuk a partit).

A játék tehát hatszor hat fordulón keresztül szívat minket (jó esetben). Ha sikerül az utolsó szörnyet legyőzni, megnyerjük a játékot.

Paklim, paklim, mondd meg nékem!

A kicsit hosszúra nyúlt játékismertető is érzékelteti, hogy viszonylag sok dologra kell figyelni (rengeteg kis szabályról nem is tettem említést), pedig alapvetően egyszerű ügyről van szó: minden körben a rendelkezésre álló elemkártyákat kell a lehető legoptimálisabb módon elkölteni a csapat közös stratégiáját követve. Ez a kettősség jellemzi egyébként az egész játékot, ami valamikor jól jön ki, valamikor kevésbé.

Kezdjük a pozitívumokkal! Az ismertető részben már kifejtettem, hogy mennyire jól néz ki a játék, de muszáj ezt itt is kiemelni, mert tényleg rengeteget tesz hozzá a játékélményhez. A vizuális megjelenés egyszerűen nem hagyja lankadni a figyelmet, és mindezt még az ízlésesség határain belül teszi.

A sok szabály ellenére a játékmenetre elég hamar rá lehet kapni, gyorsan világossá válik, hogy hogyan is működnek a „fogaskerekek”, és mit is kell tenni a győzelem érdekében, ebből a szempontból tehát elég gördülékeny a játék.

A hogyan része persze már trükkösebb, A Téboly Nagykönyve kellően kihívásokkal teli: egyszerre kell több veszélyforrást menedzselni (átkok, szörnyek, idő), de hát pont emiatt szoktuk ugyebár szeretni a kooperatív játékokat. Emellett a játék igényli a stratégiai szemléletmódot, hiszen mindig látjuk előre, hogy a következő szörny ellen milyen elemkártyákkal kell készülnünk, ez pedig valamelyest tervezhetővé teszi a küzdelmet. Ettől függetlenül persze simán lehet, hogy épp azok a kártyák nem jönnek kézbe, amik egy-egy átok megsemmisítéséhez kellenének, ez pedig különösen bosszantó lehet, ha pont az utolsó szörny legyőzésének sikere múlik ezen.

Szörnykollekció

Ha már a kooperatív jellegnél tartunk, ejtsünk néhány szót az alfajátékos szindrómáról is (amikor valaki annyira dominálja a játékot, hogy gyakorlatilag egyedül levezényli az egészet, a többiek pedig csak asszisztálnak hozzá). Ugyan A Téboly Nagykönyvében is minden adott, hogy fellépjen ez a jelenség, mégsem érzem úgy, hogy ez itt markánsan jelen lenne. Főleg nagyobb létszám esetén már elég nehéz egy embernek átlátni, hogy mivel is rendelkezik a csapat (varázslatok, elemkártyák stb.), emiatt pedig folyamatos és kölcsönös kommunikáció alakul ki a játékosok között. A másik dolog, hogy mindenki saját pakliból játszik, saját varázslatokkal rendelkezik, emiatt pedig mindenki jobban magáénak érezheti a rendelkezésére álló eszközöket, mint mondjuk egy mezei Pandemic esetében.

A fentieken túl nagyon tetszett még, hogy A Téboly Nagykönyve nehézségi szintje (ami egyébként állítható) ellenére folyamatos sikerélményt nyújt. Elsősorban itt az átkok semlegesítésésére (és ezáltal esetleg a szörnyek legyőzésére) gondolok: minden apró győzelem siker, és akkor sem fogjuk csupán kudarcnak megélni a játékot, ha esetleg az utolsó szörny ellen elbukik a csapat.

Na de mi működik szerintem kevésbé jól a játékban?

Az egyik dolog a már említett sok apró szabály. Miközben a játékmenet maga elég egyszerű, több apróság van, amiről könnyű elfeledkezni, emiatt a játék helyenként picit túl van bonyolítva, illetve néha sajnos maguk a kártyákon lévő szövegek sem túl egyértelműek és/vagy „túlfogalmazottak”. Ez utóbbinál nem vagyok biztos benne, hogy vajon a magyar fordítás sara, vagy már az „alapanyag” is ilyen – bár ez utóbbira enged következtetni, hogy angolul elég terjedelmes hivatalos FAQ látott napvilágot a BGG-n. Lazán ehhez kapcsolódik, hogy a játék a zsánerhez képest elég hosszúra tud nyúlni (előpakolással együtt lazán számolhatunk másfél órával), holott a mélysége ezt nem feltétlenül indokolná, a bruttó 60 perc már sokkal elfogadhatóbb lenne.

Ami viszont nagyobb gond (és most szigorúan magánvélemény következik), hogy végig az az érzésem volt A Téboly Nagykönyve-partik alatt, hogy

valami még hiányzik belőle,

mintha ez a játék csak félig lenne „elkészítve”. Mire gondolok?

A mechanika nagyon jól ki van találva, össze van rakva, ötletes, egyedi, de mégis könnyű vele megbarátkozni, játszatja magát. Tehát a tartalmi keretek adottak lennének a kiválósághoz, de eközben a különböző hatások és képességek kicsit fantáziátlannak hatnak.

Tanulható varázslatok

A játék negatív hatásai (szörnyek, átkok) általában kimerülnek a dobd el – pusztítsd el – húzz tébolykártyát szentháromságban, nagyon kevés szívatás mutat csak ezeken túl. Az egyelemű átokkártyákon ez konkrétan az unalomig fajul, mivel nem csak hogy egy pakliban ismétlődnek ezek a kellemetlenségek, hanem a különböző paklikban között is van ilyesféle átfedés. A „vegyes” átkok már valamivel izgalmasabbak, de sajnos ott is vannak visszatérő elemek. Nem segít ez az egysíkúságon az sem, hogy az átokkártyák se illusztrációt, se hangulatszöveget nem tartalmaznak, így a játék ezen része totálisan száraz.

Ez a fantáziátlanság jellemzi a karakterek képességeit és a varázslatokat is (mondjuk ez utóbbiak legalább illusztráltak, és névvel ellátottak). Míg például a Pandemicben vagy az Eldritch Horrorban tényleg úgy érezhetjük, hogy valami olyan képesség vagy eszköz birtokában vagyunk, ami markánsan „belenyúl” a játékba, addig itt jóval földhözragadtabb dolgokra kell számítani, úgymint kártyák húzása, kártyák eldobása, kártyák megsemmisítése, kártyák egymás számára elérhetővé tétele stb. Nyilván itt is van kivétel, de a többség tényleg ezekkel a lehetőségekkel operál, ez pedig hosszú távon monotonná tudja tenni a játékot, ami az egy óránál hosszabb játékidő esetén szerintem problémás.

Összegzés

A fentiek tükrében nehéz tehát véleményt mondanom A Téboly Nagykönyvéről.

Egyrészt egy gyönyörűen kivitelezett játékról van szó, amit öröm kézbe fogni, kipakolni az asztalra és játszani vele. Mindemellett a játékmenet pörgős, az alapok könnyen elsajátíthatóak, a kooperációs jellege pedig igazi közösségi élményt nyújt, miközben folyamatosan szállítja az „elértünk valamit” érzést még akkor is, ha végül mégsem sikerül megnyerni a játékot.

Sajnos azonban a játék elemei helyenként elviseltek volna még némi kreatív munkát, ennek hiányában azonban az egy óránál hosszabb játékidőt én kicsit túlzásnak érzem (az előkészületekről nem is beszélve).

Kinek tudnám tehát ajánlani a játékot? Egy próbajáték erejéig gyakorlatilag bárkinek, akit csak egy kicsit is megfogott a játék varázsvilága és megjelenése, illetve szereti a kooperatív társasjátékokat (vagy csak ismerkedne velük). Ha azonban inkább egy elegánsabb darabra vágysz, akkor kérdés nélkül az örök kedvenc Pandemic a megfelelő választás (tematikus-epikus vonalon pedig az Eldritch Horror, vagy a hamarosan magyarul is kapható Robinson Crusoe a nyerő).

Szerintem tehát A Téboly Nagykönyve egy hibáival együtt is jó és kellemes játék, de ki merem jelenteni, hogy trónfosztás azért nem történt.

A játékot a Reflexshop bocsátotta rendelkezésünkre. A képeken szereplő „Pantonim” szörny promóciós kártya, nem az alapjáték része!