Amikor a vetítés után a Blaha Lujza tér felé sétáltam, és próbáltam megfejteni, hogy mégis mi a gondom ezzel a filmmel, az jutott eszembe, hogy az epigon költészet alapvetően hitvány dolog. Még akkor is így érzem, ha közben belátom, hogy az utanázás egyáltalán nem könnyű feladat.

J.J. Abrams viszont többször is bebizonyította, hogy kiválóan tudja majmolni a példaképeit. Gondoljunk csak a Super 8-ra, amit bármelyik diplomamunkát készítő költségtérítéses hallgató megirigyelne a képzeletbeli Steven Spielberg Filmakadémián, de ott van a 2009-es Star Trek reboot is, amivel Abrams a maga perverz módján gyakorlatilag elkészítette az első saját Csillagok háborúja filmjét.

Miki egér arcnélküli kreatív döntnökei pedig pontosan tudták, hogy éppen erre van szükség. Ha úgy gondolunk a Star Warsra, mint egy szigorú keretrendszerben működő brandre, aminek sziklaszilárd szabályai és megkötései vannak, akkor egészen nyilvánvaló, hogy olyan alkotóra van szükség, aki jól ismeri az alapanyagot, tud kottából olvasni és képes annyit csavarni az ismert toposzokon, hogy ne legyen büdös a végeredmény. Abrams pedig ilyen alkotó.

Az egérgyárban azt is nagyon jól tudták, hogy a három gennyes pattanás, amit viccesen csak előzménytrilógiának nevezünk, nem tudott olyan nyelven szólni a rajongókhoz, amit az eredeti trilógiával megtanultak és megszerettek, ezért visszafordultak egészen a forrásig, amivel minden elkezdődött.

A bő másfél-két éve tartó marketinghadjárat arról is szólt tulajdonképpen, hogy az ébredő Erővel kezdődő Star Wars filmek a klasszikus mitológiát viszik tovább, mindenféle midikloriánok, kereskedelmi szövetségek és egyéb baromságok nélkül, aminek azért örültünk is rendesen. Bár voltak szkeptikus hangok, szép lassan elkezdett pöfögni a hype-vonat, ami az elmúlt hónapokban teljes sebességre kapcsolva várta a felülni kívánó rajongókat, akik szép számmal jelentkeztek is. Ebben nincs egyébként semmi rossz, bár van abban valami mélységesen visszataszító, amikor Star Warsos tejet, csirkemell filét vagy éppen szőlőt(!) lát az ember a kisboltban. Ettől függetlenül a magam részéről nagyon élveztem ezt az időszakot, jó volt várni a csodát.

Aztán 18-án végre felcsendültek John Williams felejthetetlen dallamai és hirtelen milliónyi rajongó ért célba…

A Star Wars: Az ébredő Erő álomszerű és furcsa élmény volt. Egy kicsit olyan, mint a régi idők magyar Csillagok háborúja plakátjai. Kísértetiesen emlékeztet az eredeti filmek világára, pofátlanul kapjuk egymás után a vizuális és narratív utalásokat miközben végig olyan érzésünk van, hogy ezt már láttuk korábban, ráadásul nem is egyszer. És még szép, hogy láttuk. Az ébredő Erő ugyanis nem akar elmondani semmiféle új történetet,

inkább leporolta az első Csillagok háborúját, összekente a Jedi visszatérrel és a végén fejbe vágta a Birodalom visszavággal.

Ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, amit látunk, csak éppen nincs semmi igazán meglepő benne. Láttunk már kedves droidot fontos információkkal szaladgálni, láttunk már Halálcsillagot felrobbanni és láttunk már Millenium Falcont fénysebességre kapcsolni. Most mind megkapjuk ezeknek az újracsomagolt változatát és megannyi egyéb kacsintást, hogy véletlenül se feledd el, Abrams baromira érzi, mitől Star Wars a Star Wars. A gond az, hogy én viszont másképp érzem.

Ráadásul ezerrel pörög a film, alig van időnk szusszanni, aminek leginkább az új (egyébként roppant szimpatikus) szereplők isszák meg a levét. Pedig Rey és Finn érdekes karaktereknek tűnnek, akikben már most sokkal több van, mint az előzménytrilógia főszereplőiben, de Abrams képtelen volt őket igazán helyzetbe hozni.

Az viszont roppant fájó, hogy a sötét oldal képviselői koránt sem sikerültek olyan érdekesnek, mint azt reméltük. Az érzelmileg labilis Kylo Ren Darth Vader nélkül tökéletesen üres, egyszerűen nem tudtam komolyan venni azt a nyűglődést, amit levág a film során, semmit nem tudunk meg a motivációiról, és arról, hogy mi vezette őt a sötét oldalra. Igen, igen, Darth Vaderről se tudtunk szinte semmit az első Csillagok háborúja idején, de Lucasék nem is próbáltak drámázni vele. Egyszerű gonosz volt, egyszerű gonosz szándékkal és aurával, ami tökéletesen működött. Kylo Rent viszont bonyolult gonoszként akarta Abrams bemutatni, ami akár működhetett is volna, de egyszerűen túl keveset tudtunk meg róla ahhoz, hogy tényleg drámai legyen a karaktere.

Feszes tempó ide vagy oda, mégsem tudnék egyetlen igazán feszült jelenetet sem felidézni a filmből. Ha összehasonlítjuk az első Csillagok háborúja Halálcsillagának felrobbantásához vezető jelenetsort és az aktuális tömegpusztító fegyver megsemmisítését, szinte zongorázni lehet a különbséget. Utóbbi sokkal látványosabb, mégis hiányzik belőle az az arányérzék, ami miatt izgalmas volt az első film fináléja, ahol a zene, a vágás és a tempó elegye még sokadszorra is csap. Poe Dameronék egyszerűen csak látványosan röpködtek és sikerrel jártak, de ezt már akkor tudtuk, amikor beszálltak az egyébként hipervagány X-szárnyú vadászgépeikbe a pilóták.

Verdikt

Kettős érzéseim vannak az ébredő Erővel kapcsolatban, mert nem tudok rá igazán eredeti filmként tekinteni, ugyanakkor baromira élveztem, és minden hibája vagy furcsasága ellenére találtam benne olyan elemeket, amelyekre lehet és kell építeni a jövőben. Ne feledjük, hogy az ébredő Erő egy új trilógia első állomása, és a történetnek még koránt sincs vége. Abban viszont biztos vagyok, hogy J.J. Abrams és én merőben mást gondolunk a Star Warsról, így örülök, hogy a következő részekben már nem ő csücsül a rendezői székben.

-Cae

Star Wars: Az ébredő Erő - kritika a fény oldaláról