Nagyon nehéz spoilermentes kritikát írni egy olyan könyvről, aminek szinte minden létező aspektusa ennyire (velőtrázóan) új és egyedi… hogy mondjam el, amit akarok, anélkül, hogy izgatottságtól fűtött elemzést tartsak egyes részekről, vagy az egész könyv történetéről?

Nem lesz egyszerű de megpróbálom a majdnem lehetetlent és kísérletet teszek egy objektív és mégis bensőséges könyvkritika megírására…

Susanna Clarke Hollókirálya (aka. Jonathan Strange & Mr.Norell) óta úgy éreztem, a fantasy műfaja nagyjából elérte a maximumát. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell több fantasy regényt írni, (SŐT!) csak egyszerűen van egy szint, ami fölé már nem lehet lőni sem elvárások, sem pedig mélységei szempontjából. (ezzel nem azt mondom, hogy Clarke regénye minden idők legjobb fantasy-je, de mégis mintha a műfaj tökéletes kivonata lenne anélkül, hogy annak bármilyen ismert kliséjét felhasználná...)
Kellenek a jó fantasy történetek és kell, hogy azok megpróbáljanak kicsit kikacsintani, sőt, olykor-olykor inkább szándékosan kiszakadni zsánerükből. Ilyen volt a Hollókirály és úgy gondoltam jó ideig nem olvashatok majd hasonlóan merész és önnön magával ennyire tisztában lévő könyvet.  

Aztán jött N.K. Jemisin Az ötödik évszak című regényével, és lenyúlt egészen a lelkem felszínes kőzetrétegei alá, megragadta annak magmáját és szó szerint kifacsarta, majd, mint egy fegyvert, egy éles, cinikus, kritikus, de halálos fegyvert tépte ki belőlem, hogy ellenem fordítsa. Igen ez a könyv képes volt elfeledtetni velem, hogy fantasy de még azt is, hogy könyv egyáltalán. Beletúrt az érzelmeim és rejtett félelmeim közé, könyörtelenül kikutatta a legveszélyesebbeket és azokat piszkálta fel, mint a szunnyadónak tűnő, belül mégis iszonytatóan forró parazsat.
Mindezt az első oldalakon megtette, majd újra és újra megkísérelte inkább több, mint kevesebb sikerrel. 

Jemisin regénye hat ránk az első mondatától fogva, nem is tagadja, hogy nagyon is hatni akar, de amikor kell, mégis tökéletesen rideg és tárgyilagos tud maradni. Nem részrehajló, és nem akar semmit belebeszélni a fejünkbe, helyette inkább megpróbál egy végletekig kidolgozott és nagyon idegennek tűnő világot minden szépítés és erőltetett túldramatizálás nélkül elmesélni nekünk. Ne számítsunk epikus csatákra és klasszikus hősökre, vagy hősökre úgy egyáltalán...
Lehet, hogy nem ez az a mese, amit hallani szeretnénk, de az első szavak elhangzása után mégis követelni fogjuk a többit, tudni akarjuk majd, hogy ér véget a történet. Nagyon könnyű megrészegülni Jemisin történetmesélési stílusától, amiben éppúgy felfedezem Cormac McCarthy minimalizmusát, mint Neil Gaiman játékos, nyers erejét. 

Amit a történetről elmondhatok – nagyjából spoilermentesen – az körülbelül a könyv marketingszövegeiben is elolvasható: Egy Rezdületlen nevű világban járunk, ami talán a mi Földünk volt valamikor, talán nem. Egy világban, ahol pár emberöltőnként a földapa, azaz a bolygó maga megpróbálja elpusztítani az emberiséget és a civilizáció utolsó morzsáit is, ahogy lázas test küzd a baktériumok ellen. Ennek okán a jelenlegi civilizációk holtcivek (azaz régi holt civilizációk) romjain élnek és próbálnak minden tőlük telhetőt megtenni, hogy kihúzzák a következő „évszakig”, és hogy túl is éljék azt, azaz a következő világvégét.

 Mindeközben az emberek mellett két másik „faj” is járja a világot, a föld hatalmas erőit manipulálni tudó orogének, valamint a titokzatos kőfalók. Az előbbiek az emberiség szolgálatába állították erejüket, az emberek pedig egyszerre tisztelik és gyűlölik őket. Jemisin egészen érzékenyen és mégis kíméletet nem ismerve mutatja be a gyűlöletkeltés eszközeit, a faji elnyomást, kirekesztést, anélkül, hogy művét politikai eszmék mérgeznék vagy elfogult világlátás jellemezné. Egyszerűen bemutatja a világ ezen aspektusát, mi pedig néha már szinte szégyelljük is magunkat olvasás közben… A kőfalók a történet talán legérdekesebb és legegyedibb szereplői, de róluk tényleg szinte lehetetlen bármit is mondani anélkül, hogy elárulnánk a történet pár titkát. Ezek a felszínen mozogni is alig tudó, félistenszerű szoborlények képesek eggyé válni a földdel, és a talajban, falakban és hegyekben közlekedni – mindezt pedig játszi könnyedséggel és elképzelhetetlen sebességgel teszik. Ősi tudásuk több tízezer éves, céljaik viszont ismeretlenek előttünk.

A könyvben tehát bőven van természetfeletti, bőven van "mágia" még ha az nagyon messze is áll attól, ahogy azt nagyjából már megszoktuk a zsáner klasszikusaitól. Jemisin képes egyszerre rendkívül jelentékenynek lefesteni a világa ezen aspektusát, miközben egyértelművé teszi, hogy a az embert ennél sokkal egyszerűbb érdekek, célok, ösztönök vagy akár érzelmek irányítják. Minél távolabb sodorja Rezdületlent a saját, ismert világunktól, annál közelebb hozza hozzánk annak lakóit...   

Jemisin mindeközben mesterien játszik az idővel. Három történetet kapunk három nőről, akik Rezdületlen egymáshoz közel eső, ám mégis jól elkülöníthető idősíkjában élnek. Megtapasztaljuk egy, a családjától elszakított rogga (azaz orogén, a rogga a káromkodás szinten használt csúfneve ezeknek a különleges hatalmú embereknek) útját és felcseperedését, egy ambíciózus orogén nő az egész világ sorsára hatással lévő küldetésre indul, miközben egy őrült tízgyűrűs (azaz szinte végtelen hatalommal bíró) mester tenyészévé teszik, és végezetül bepillantást nyerünk egy gyermekét vesztett, bosszúszomjas anya útjába, miközben körülötte a világ szó szerint kettéreped, és egy újabb (és egyúttal az utolsó…) ötödik évszakba lépve gyors és kegyetlen pusztulásnak indul.

Az ötödik évszak világa idegen és mégis nagyon ismerős. Jemisin példaértékű világépítő, aki mégsem dagonyázik a saját maga kreálta részletekben, ahogy sok más fantasy-történetteremtő kollégája előszeretettel teszi. Egyszerűen jelen van a saját világában és ezáltal mi magunk is jelen leszünk. Szereplőivel együtt gyűlöli és szereti szívből Rezdületlent úgy, akár egy áruló gyermeket (vagy gyermekét az anya, akiről kiderül, hogy rogga…). Mindeközben Jemisin mélyrehatóan ismeri és éli meg saját karaktereinek érzelmi világát, egyedülálló empatikus készséget mutatva, ezt mégis képes nyersen és sokszor orrfacsaróan valóságos valójában előadni nekünk.

A könyv nyelvezete egyszerű, Jemisin csak ritkán bonyolódik érzelmektől túlfűtött körmondatokba, ritkán ecsetel hosszasan egy helyszínt, hisz ezek mind elidegenítő hatással lennének. Ez a könyv egyik legnagyobb erénye, az írónő megtalálta a történetéhez tökéletesen illó elmesélésmódot és nyelvezetet. Mindezek mellett tökéletesen alkalmaz konkrét és szellemes nyelvi játékokat és a káromkodásokat is példaértékűen használja a dialógusaiban. Ez már csak azért is fontos (és nagyon ritka), mivel még a legnagyobb írók sem mindig tudják kezükben tartani a gyeplőt, és vagy túlságosan prűden, vagy pedig a valóságtól teljesen elrugaszkodva kezelik ezeket, vagy az olyan kényes témákat, mint például a szexualitás csontig lecsupaszított, nyers valója. Jemisin szerencsére nem görcsöl ilyen apróságokon, ahogy tulajdonképpen semmin sem és képes a "kúrás" szót is bárminemű csinnadratta nélkül piedesztálra emelni, magát az aktust pedig természetes és mégis zavarba ejtően kényes témaként lefesteni. Ez is egy a könyv gyönyörű paradoxonai közül.
 
Mindezekhez persze egy nagyszerű magyar fordítás is kellett, nem is mehetünk el szó nélkül Ballai Mária munkája mellet!

A könyv nyitottan ám mégis végletesen zárul. Azt azonban már tudjuk, hogy egy tervezett trilógia, a Megtört Föld ciklus első kötete, amivel az írónő egyébként a Hugo-díj legjobb regény kategóriájában is győzedelmeskedett, ez pedig nagyjából megfeleltethető a fantasy műfaj Oscar-díjának. A ciklus második kötete a The Obelisk Gate 2016 augusztusában már megjelent, és mi alig várjuk, hogy hazánkban is napvilágot lásson.

Az ötödik évszakot nem csak a fantasy és dark-fantasy műfaj kedvelőinek ajánljuk, hisz történetének nyers érzékenysége és emberközelisége egyetemes és megkerülhetetlen, műfajától függetleníthető irodalmi remekművé teszi.

A szomorú csak az, hogy hazánkban képesek ilyen horderővel bíró könyvek is szép csendben megjelenni, majd lassan de biztosan eltűnni a süllyesztőben. Pedig rohanó, elmebeteg életünkben kell néha egy-egy olyan jó, kérges tenyerű, kijózanító pofoncsapás, amilyen számomra Az ötödik évszak volt.
Reméljük, az Agave kiadó folytatja a trilógia köteteinek kiadását. 

Varga Bálint Bánk