A vérfoci 30 éve meghódította a táblás játékok világát, majd hagyták meghalni, visszatért a számítógépre, és most ismét az asztalunkon élvezhetjük a csontrepesztő ütközéseket. De mégis mi ez, és miért ilyen jó?

Egy kivételes eset

A Vérfoci, azaz a Blood Bowl első verzióját 1987-ben dobták piacra Jervis Johnson szürkeállományának felhasználásával, a Games Workshop (GW) bábáskodása alatt. Az igazi sikert azonban csak két évvel később, 1989-ben könyvelhette el a második kiadás megjelenésekor, amikor is hazájában igen nagy népszerűségre tett szert. A világ meghódítása, és a játék mai formájának kialakulása a harmadik, 1994-es kiadáshoz köthető.  A siker oka többek között az volt, hogy a társasjátékhoz képest viharosan gyorsan terjedt és roppant összetartó, nemzeti határokon átívelő játékosbrigád alakult ki köré. Aztán ahogy változtak az idők a GW háza táján, az összes „Specialist Games”-be tartozó remek kis játékot hagyták kimúlni, mivel a három nagy terepasztalos stratégiai játékhoz képest (Warhammer Fantasy, Warhammer 40k, Lord of the Rings) nem hoztak elég bevételt. Ezek után csak nagy nyögvenyelősen jelent meg majd tíz évvel később a negyedik kiadás, ám ezt sem követték újabb figurák, újabb nagy hullámok, csak a rajongók lelkesedését igyekezett szégyenteljesen kevés energiabefektetéssel megcsapolni a GW. Pedig volt mit.

Hogy ez miért fontos? Mert ha egy félig-meddig gyűjtögetős társasjátékkal a kiadója nem foglakozik, nem frissíti a figurakészletet a technológia és szobrászok fejlődésével, akkor az egy idő után meghal. A Vérfocinak azonban annyira stabil és erőteljes rajongóbázisa volt, hogy nem csak hogy nem halt ki, hanem új játékosokat is bevonzott, és tucatnyi kisebb kiadó csinált hozzájuk új figurákat - igaz, a Vérfoci név és kvázi marketing használata nélkül, hiszen az könnyen jogi vitához vezetett volna a legkisebb ilyen ügyre is vérebként ugró GW-vel. Ez pedig azt jelenti, hogy egy hangulatában és funkciójában is remek játékról van szó.

A GW először 2009-ben számítógépen élesztette fel a játékot (2014-ben jött a felújított változat), ám ez egy az egyben a társasjáték szabályait kapta. Majd mikor a kiadó rájött, hogy a társasjátékokban már nagyon sok pénz van, és összerúgta a port az általa birtokolt világok társasjátékait addig kiadó Fantasy Flight Games-szel, 2016 végén újra kiadta a Vérfocit, immáron ötödik változatban. Mivel a GW az elmúlt években inkább hideget mintsem meleget kapott a játékai szabályrendszereire, ezért az új kiadással is a játék eredeti alkotóját bízta meg - ami így nem változott sokat, és ismét remek lett.

Értem hogy fasza, de mi ez?

Egy olyan gyűjthető - és alakítható - figurákkal felturbózott társasjáték, amely vegyíti a hagyományos társasjátékok és a terepasztalos stratégiai játékok legjobb elemeit.

A szabályokat az amerikai foci, a rugby és egy gladiátoraréna egyvelegéből alkották – ahol a nézők közé bekerülni néha halálosabb, mint egy rád rontó troll talpa alá. A játék pörgős, vicces, sok taktikai döntés igényel, és mégis elég véletlen van benne, hogy ne lehessen mindent előre eltervezni. Az alapszabályok roppant egyszerűek, ám rengeteg apró, roppant hangulatos - akár kihagyható – kiegészítőt használhatunk hozzá, amik egy olyan egyedi ízt adnak neki, amit évek múlva is ott érzünk majd a szánkban. Cheerleader lányok, különleges, akár robbanó labdák, kispadon ülő varázslók, vagy épp egy a pályára becsalt láncfűrész mind fordíthat a meccs sorsán – ráadásul minden csapatnak saját, hozzá illő opciói vannak, ami tovább növeli a hangulatot.

A vérfoci másik különlegessége, hogy játszhatunk „szezon” módot, amivel minden egyes meccsünk kihat a következőkre. Itt a játékokért járó pénzből tudjuk bővíteni a csapatunkat, vehetünk számtalan kiegészítőt, sztárjátékosokat, és a játékosaink fejlődnek - ám le is sérülhetnek, vagy meg is halhatnak egy rosszul sikerült szerelés után. A csapatmenedzselés pedig egy olyan dolog, amitől még inkább rákattanhatunk a játékra. Gyakoriak a hivatalos és nem hivatalos versenyek egyaránt, ahol az alapjáték és a szezon egyfajta keverékét élhetjük át, egy nap akár 3-4 meccset lejátszva.

Minden figurának 4 értéke (és pár képzettsége) van: mozgás, erő, ügyesség, páncél. A játék kétfajta 6 oldalú (és ritkábban egy 8 oldalú) dobókockát használ. Ha képességpróba áll fenn, akkor a sima kockán van a szerep, azonban ha erőszakosabb dolog (szerelés, vagy földön rugdosás) történik, akkor jön előtérbe a speciális kocka. Minél nagyobb erőfölénybe vagyunk annál több kockával dobunk, és ki kell választanunk az egyik dobott kocka eredményét: ez lehet feldöntés, ellökés, ezek kombinációja – vagy épp az, hogy mi esünk hasra. A játék 2 félidőből, és minden félidő 8 körből áll, ahol mind a 11 játékosunkkal 1-1 cselekedetre van lehetőségünk - azonban a körünknek azonnal vége van ha elveszítjük a labdát, vagy ha egy játékosunk feldől. A végső cél minél több gólt, azaz touchdownt szerezni - ám ez sokkal könnyebb, ha az ellenfél játékosainak többsége félholtan fekszik a földön. Természetesen minden faj más taktikát követ: míg az orkok az ellenfél szétmorzsolásában jeleskednek, addig az elfek mások feje felett átszaltózva törnek a záróvonal felé.

De megéri?

Az alapjáték nem sokkal több húszezernél, amiben minden benne van, ami csak kellhet – és ez egyáltalán nem sok ilyen szépen kidolgozott figurákért. Ráadásul ez az ár annál jobban széttöredezik, minél többen érdeklődnek a baráti társaságban: egy új csapat ára mindössze 7000 forint, ami a különleges kockáikkal se megy 10 ezer fölé – ám azok nem szükségesek a játékhoz. Sajnos az új nagyfiúk nem elérhetőek még a csapatokhoz, ám ezek beszerzése is extra 1-3 ezer forintos költség csupán (alternatív gyártóktól, és warhammer fantasy figurák átalakításaiból könnyen verbuválhatóak). A kampánykönyv ára sajnos kifejezetten borsos. Ha bejön a cucc, akkor ezért az árért több száz órányi játék – és festés – élményt szerezhetünk magunknak. Ha pedig nem, akkor mindig van a befogadó közösségben pár tag, aki átveszi a számunkra nem kellő csapatokat.

(szerkesztve Vihar mester útmutatói alapján)