Amikor anno megpillantottam a Dishonored első trailerét, ami alatt a „Drunken Whaler” gyerekdal kísérteties dallama csellengett, borsózott tőle a bőröm. A kép, a hang, az atmoszféra olyan elegye pörgött a képkockákon, amit a Bisohock első része óta nem láttam játék esetében. Már korábban tudtam, hogy a játék az utolérhetetlen, eredeti Thief széria szellemi örököseként tetszeleg, de csak ebben a pillanatban ismertem fel, hogy akár még fel is nőhet hozzá…

A játék végül nem csak hogy elérte, de felül is múlta az elvárásaimat, egy hús és vér (no meg gőz és olaj) világot teremtett, aminek minden porcikája kigondolt, átérzett és egyszerűen… elmesélt volt. Egy hihetően hihetetlen világ, amiben elképesztően jó érzés volt elmerülni.

Nos, ez az a misztikum és varázs, amit a Dishonored 2 nem fog nyújtani. Félreértés ne essék, a világ ugyan az, sőt bizonyos elemeiben még kigondoltabb, de egyszerűen hiányzik belőle az újdonság és ismeretlenség érzete, ami az első részt olyan felejthetetlenné tette. Ez persze nem hiba, csupán tény.

És azért tegyük hozzá, hogy a Dishonored-öt nem csak a világa tette naggyá, sokkal inkább a millió lehetőséggel kecsegtető játékmenet és a rendkívül okos pályatervezés. Ugyan a játék elsősorban a lopakodást favorizálja (a második résszel végülis ki is derült, hogy a Low Chaos ending a kánon), mégis megadja a lehetőséget, hogy őrületes, emberfeletti orgyilkolásba kezdjünk. Sőt, az alábbi videón látszik, hogy nem csak hogy képesek vagyunk azokra a manőverekre, amikre más játékok főhősei csak CGI animációkban tehetnek, de még sokkal többet is tehetünk. Olyan ez, mint valami gyilkos, gyönyörű tánc…

Ezen mit sem változtat a második rész, sőt két főhőssel, Emilyvel és Corvoval (és más-más képességeikkel) tulajdonképpen duplázódnak a lehetőségeink is.


A kis Emily felcseperedett. De még hogy… Apja és védelmezője Corvo nem csak bűbájos nőt faragott belőle, de az unalmas éjszakákon arra az egyetlen dologra tanította, amihez ért: halálos árnyéknak lenni. Mintha csak tudta volna, hogy a lánynak szüksége lesz a tudására, ahogy ő magának is újra elő kell vennie a kopott, régi maszkot, mert bizony újfent sötét felhők gyülekeznek Dunwall (és Karmaca) városa(i) felett…

A történetünk felvezetése és alapvetése nagyban hasonlít az első részéhez. Tulajdonképpen ez is afféle bosszú történet, sajnos kevéssé erős és emocionális töltettel, mint az előző részben, de helyette kapunk legalább egy választási lehetőséget. Emily vagy Corvo? A kiöregedő félben lévő veterán orgyilkos vagy a tanulatlan, forrófejű zöldfülű? Ez a választás pedig nem csak játékmeneti elemekre de a történet egyes részeire is hatással lesz, így óriási pluszt és újrajátszhatósági faktort jelent, amivel eddig sem volt gond, az első rész egy hőse esetében sem.

Óriási fejlődés, ahogy a játék rendszere a tetteinkhez viszonyul. Low Chaos (kevés gyilkosság) és High Chaos (sok gyilkosság) mellett (és a már megszokott semmi ölés és nulla felfedezés mellett…) most már egy diagram segítségével is figyelhetjük, hogy hogyan is teljesítettünk az adott küldetésben. Ezúttal van lehetőségünk agresszív pacifista megoldásra is például (illetve eddig is volt csak nem mérte a játék), vagy ennek teljes ellentétére a tökéletes lopakodó orgyilkoséra. Nem tűnik ez nagy dolognak, de egy játéknál, ami a kihívásra és saját magunk szabta egyedi célokra épít, ez igenis fontos!

Emily félelmetes képességei, amik néhol hasonlítanak, néhol teljesen különböznek Corvoétól, de sajnos körülbelül ezen két elemmel (+ a közepesen érdekes csonttalizmán kraftolással) ki is fújtak az újdonságaink. Minden más, amit kapunk, ízig-vérig Dishonored, ami szuper és fantasztikus és jobban pörög (vagy éppen sunnyog ;) ) mint valaha, mégis, egy majd 5 évig fejlesztett folytatástól kicsit lehet, hogy többet vártam volna. Illetve többet vártam.
Illetve azt azért meg kell jegyeznem spoiler mentesen, hogy van egy bizonyos pálya, ami minden idők egyik legemlékezetesebb helyszíne, és ami nem csak különös hangulatában (és saját történetében), de játékmenetében is teljesen újat hoz. (ha valaki emlékszik a Titanfall 2 egekbe emelt időmanipulálós pályájára... nos, ez valami sokkal több, egészen más és mégis hasonló!) 

A játék szép, de nem sokkal szebb az első résznél, a festett környezet most is jól működik. Mit rontsam a dolgot; a játék a maga módján fantasztikusan néz ki, de ne essünk abba a hibába, hogy fotorealisztikus grafikát keresünk benne. Azért meg kell jegyezni, hogy vannak nagyon is tetszetős részek, például Karnaca napfényes (és bálnavéres…) kikötője, a trailerekben is villogó Gép-kastély, vagy úgy általában a játék utolsó harmadának minden helyszíne,  de sajátos művészi stílusával a feljavított első rész is volt majdnem ennyire szép és/vagy emlékezetes. Kicsit több részletet kaptunk, amivel azért csinosabb az összkép, de ki kell mondanunk, hogy ez nem lesz vásárlásösztönző fegyvertény. (nem is kell, hogy a grafika az legyen!) 

Viszont, ha már fegyverek; a pályatervezés továbbra is a készítők elsődleges fegyvere ellenünk. Egyszerűen letaglózóan okosak a terek, tele titkokkal, rejtett utakkal és persze a feladatunk megközelíthetőségének számtalan lehetőségével. Ha be kell jutni egy épületbe, tehetjük a tetőről, vagy éppen pont a pincéből, egy ablakon át, a szellőzőn keresztül, egy kocsiban elbújva, vagy egyszerűen megfagyasztva az időt, az őrök szeme előtt besétálva. A lehetőségeinknek most is csak a képzeletünk szabhat határt és ez az az óriási pozitívum, ami az apró negatívumok ellenére is tovább hajtja, pörgeti a játékot. A kivégzendő célpontok nem-halálos kiiktatási megoldásai most is izgalmasak és érdekesek, egyes pályákon több órányi plusz játékmenetet is jelenthetnek és persze igazi kihívást. Én viszont mindig is úgy éreztem, ez a Dishonored fő irányvonala. 

A pályák még nagyobbak lettek, mint az első rész esetében, egyes helyszíneket szinte már open-world jellegűnek érezhetünk. Ha például be kell jutni egy óriási kúriába, előtte fel kell fedeznünk az egész városrészt, aminek a végében az épület áll. No de mint fentebb már érintettem a témát, a Dishonored 2 sem tökéletes... 

Amikor meghallottam a hírt, hogy Corvo szinkronhangja Stephen Russell lesz, majd kiugrottam a bőrömből. Nem, most komolyan, képzeljétek el, ahogy 28 éves fejjel ujjongok, mint egy hülyegyerek, míg a legtöbben azt sem tudják ki a fene az a Stephen Russell???
Nos, az öreg hang sok-sok-sok nagy szerepe mellett a legemlékezetesebbet Garrettként alakította a Thief trilógiában (Thief: The Dark Projekt, Thief: The Metal Age, Thief: Deadly Shadows). Nem csak hangja, de szövegei is ikonikussá tették a figurát, sőt, ő maga lett a játékvilág legjobban kitalált (és realizált) antihőse. Egysorosai szinte legendásak! Corvo pedig – ahogy maga a Dishonored is – nem titkoltan a Thief széria szellemi örököse, így a választás több volt, mint ésszerű és időszerű, hisz az első felvonásban tökéletesen némák voltunk (ala Gordon Freeman).

Russell tökéletes munkát végez Corvoként, a szövegének írói azonban már nem tettek ki ennyire magukért. Corvo (egyébként Emily is…) folyamatosan tökéletesen egyértelmű dolgokról nyilatkozik újdonságként, önmagát ismételgeti (még ha más szavakkal is), és hiányzik belőle minden laza pimaszság, ami Garrettre jellemző volt, és a játék jellege miatt Corvora is jellemző kellett volna legyen. (Legalábbis én nem egy karót nyelt fazonként gondoltam rá az első részben sem.)
Ez körülbelül az egész játékra igaz, se a történet maga, sem pedig a szövegek és dialógusok messze nincsenek olyan jól megírva, mint az első rész esetében, a Thief szériához pedig ne is próbáljuk hasonlítani ezeket.

A játék körülbelül 10-20 órát vehet igénybe első nekifutásra, ez persze azon is múlik, hogyan játszunk és milyen fokozaton kezdtük el a kalandot. Én jóval túlnyúltam a 20 órán, mert élből legnehezebb (Very Hard) fokozaton indultam és tökéletesen pacifista módon játszottam Corvoval (0 ölés), valamint minden pályát megpróbáltam 100%-ig felfedezni, ez egyébként első végigjátszásra nem sikerült, de hát ezért van a többi... Amint végeztem a játékkal már ki is terveltem, hogy legközelebb Emilyvel indulok és nagyon mérges leszek, Stealth-Lethal módban fogok játszani, aztán majd a harmadik alkalommal pedig nekimegyek a hihetetlenül nehéz semmi-varázslat móddal (Flesh and Steel), ami azt jelenti, hogy a Blink képességünkön kívül semmilyen mágiát nem használhatunk a játék során. (Szevasz Garrett, öreg cimbi!)

Míg a világ és a karakterek fantasztikusak, a Dishonored története (legalábbis annak vége) már megint súlytalanul puffan, ahogy az első rész esetében is volt,ott legalább egy papírforma-bosszúsztorit és papírforma-csavart kaptunk. Pedig nem kéne semmit tenniük a srácoknak, csak felbérelni valakit, aki nem csak világot teremteni, de tényleges, dinamikus, katartikus történetet is képes írni. Olyan Obsidian, Bioware, Brian Fargo szintre gondolok…

No de minden fanyalgásunk ellenére a Dishonored 2 friss, ropogós, nagyon tetszetős és nagyon-nagyon-nagyon játszatja magát. És végül is… mi a fenét akarunk egy videojátéktól? Szóval igen, számomra megérkezett a Thief ötödik része (én a Thief rebootot nem nagyon szeretem szóba hozni sem) és ezt a legnagyobb alázattal és elismeréssel mondom, mint megtisztelő és nem mint lekicsinylő összehasonlítást. Külön meg kell említenem, hogy a játék kilenc missziójának utolsó 3-ja kifejezetten fantasztikus, sőt, elképesztő, ha az egész játék ezt a szintet hozná, nem csak egy szuper és emlékezetes játék, de azonnal időtlen klasszikus is vált volna belőle. 

A játékot klasszikus Ps4-en teszteltük, jól futott, itt-ott voltak frame rate csökkenések, de ezek csak kis döccenőnek bizonyultak. Nagyobb bugba nem sikerült belefutnunk, így azt mondhatjuk a konzol verzió stabil és masszív. Konzolon is van Quick Save, ami rendkívül fontos, viszont érdemes vigyázni vele, mert ha riadóztatás közben mentünk, a betöltött játékállás hajlandó kicsit megbolondítani az AI-t. Sajnos a hírek szerint a PC-s tábor nem járt olyan jól és komoly technikai malőrök nehezítik a játék élvezetét, de ezen a fronton még könnyen lehet egy vagy több nagyobb patch ami kiküszöböli a hibákat.

A játék megjelenésével egy időben az Agave egy regényt is kiadott, Dishonored: A képmások ura címmel (Adam Christopher munkája), így aki még mélyebben bele szeretne merülni Dunwall és Karnaca sötét és intrikákkal teli világába, megteheti, és magam is ezt fogom tenni.
No de be is fejezem gyorsan a cikkem, így is úgy látom hosszúra nyúlt és amint tehetem megyek is vissza játszani, mert a nagyon mérges és nagyon gyilkos Emily még csak most kezd belejönni a dologba…

A Dishonored 2 nem reformálta meg a műfajt, aminek kb. egyetlen valamirevaló képviselője a piacon, csak tovább viszi a fáklyát, amit sok-sok kihunyt év után az első résszel pont Ő maga gyújtott meg. Ez pedig jelenleg több is, mint elég. Meghalt a király, Éljen a Király! – És persze várjuk a harmadik részt türelmetlenül…

 Varga Bálint Bánk