Óriások vállain...

A játék prológusa a londoni Tower börtönében játszódik és feltűnő (sőt megmosolyogtató) hasonlóságokat mutat a Dark Souls első részének kezdetével. Ez persze nem véletlen, a Nioh is onnan indul, ahonnan nagy elődje és inspirátora, azonban nemsokára hajóra száll (akárcsak hősünk), hogy egy egészen új és nagyon más világot fedezzen fel magának. A történet tehát tökéletesen és nagyon elegánsan reflektál arra, amit a Nioh mint videojáték elérni szándékozott: Vett egy fantasztikusan működő, bejáratott formulát és saját szájíze szerint szabta át. Rengeteg apróságot tett hozzá, ezek az apróságok azonban végül óriási változássá álltak össze.

A Nioh nem szarral gurigázik – ahogy az arisztokrácia mondani szokta – ugyanis nem másnak, mint a zseniális Akira Kurosawának egy be nem fejezett forgatókönyvét vette története alapjául. Főhősünk egy valós személy, méghozzá a minden idők egyik legromantikusabb életútjával rendelkező William Adams névre hallgató angol navigátor. Ő volt az első brit, aki Japánba keveredett, és akit később az első európai (vagy nyugati) szamurájnak is neveztek... Kalandos életútját egyik kedvenc történelmi íróm, James Clavell egy két kötetes regény-eposzban, az A Sógunban már megörökítette, de életéből készült számos más interpretáció is, valamint érdemes megemlíteni, hogy James Clavell klasszikusából 1989-ben videojáték is készült.

Az viszont kétségtelen, hogy a Nioh, ez a japán mitológiával nyakon öntött dark fantasy/akció-horror az eddigi legszabadabb és legmerészebb interpretálása William életének. 

Egy alternatív történelmi kalandregény tanúi leszünk tehát, ami egy különleges, mágikus anyag, az Amrita körül bonyolódik. Ez az anyag volt az, aminek segítségével I. Erzsébet legyőzte a hatalmas spanyol armadát, és ez az az anyag, aminek felkutatására hősünk nyakába veszi a világot, persze csak miután kiszabadult a londoni Tower várbörtönéből. A történet természetesen rendkívül végletes, csavaros és bonyolult, és mégis hemzsegnek benne a valós történelmi személyek és hellyel-közzel események is. (Ez egyébként különösen furcsa és maradandó élményt tud nyújtani annak, aki ismeri William életútját vagy netalántán olvasta a Sógun című regényt.)

A lényeg, hogy minden az Amrita körül forog, ami játéktechnikai szempontból egyébként a tapasztalati pontokat jelenti, vagy sokkal inkább a "lelkeket" hisz a felhasználási és gyűjtési módja nagyjából megegyezik a Souls széria lélekrendszerével. És ha már többször szóba került a Dark Souls, azaz a "Souls-széria"...

Szögezzünk le valamit rögtön az elején: rajongásig szeretem a Souls játékokat! Szinte már vallásos tisztelettel és áhítattal! Ez nálam a Dark Souls első részével kezdődött, és azóta is egyetlen egy dolgot voltam kénytelen kihagyni, ami a From Software Souls szériájához köthető, méghozzá a Demon's Soulst. A fő széria és a Bloodborne örökbecsű kedvenceimmé váltak és tették ezt pont olyan vészterhes időkben, amikor az emberek már kezdtek attól félni, hogy kiveszett minden fair és brutális játék a piacról. Ez a tendencia megdőlt és azóta ontja magából a szakma az igazi hardcore címeket (Darkest Dungeon és Sunless Sea valaki? Nézzetek utána!), de az úgynevezett Souls-like játékok közül egy sem tudta megközelíteni az atya-széria minőségét.

Mert mitől is Souls a Souls? Kompromisszummentes játékmenet, elképesztő pályatervezés, mélységesen mély rendszer és háttértörténet, közvetett történetmesélés és utánozhatatlan, nyugati mitológiába oltott keleti gondolkodású dark-fantasy világ.

A Souls-sorozat kétségtelenül egy vadiúj stílust teremtett magának a fentebb már említett Souls-like játékok képében, amikből eddig egyetlen egy sem tudott igazán megfogni, vagy magával ragadni, pedig próbálkoztam többek között a (kétdimenziósdárkszósz) Salt and Sanctuary-val és a (vikingdárkszósz) Lords of the Fallen-nel is. Hogy mi is lehetett a gond? Egyszerűen túl sokat, túl pofátlanul és túlságosan is fantáziátlanul emeltek át a nagyszerű lélek-szériából, anélkül, hogy meg tudták volna tölteni saját produktumukat lélekkel és az önállósághoz elegendő újításokkal. (és anélkül, hogy a felszínen túl is megértették volna, mitől is az a széria, ami...)

No, nem is csigázom tovább az olvasót... gondolom már kitaláltátok, hogy ez a tendencia megdőlt a Nioh képében, ezáltal pedig Ő lehet az első játék, aki ténylegesen és büszkén vállalhatja fel Souls-likeságát, hisz

nem klón és nem is rip-off, sokkal inkább első hírnöke egy új és ezek szerint valóban életképes stílusnak!  

A vérengzés balladája

A harc gyors és rendkívül elegáns. Minden egyes ütközet tulajdonképpen párbaj, a legegyszerűbb alapellenféllel való küzdelem is képes azt a hatást kelteni, mintha egyenrangú ellenfelek párviadala lenne. Ebből a szempontból leginkább a Bloodborne-ra hasonlít, de ezzel lassan be is fejeztem az összehasonlításokat, mert a harc már önmagában elég egyedivé teszi a játékot ahhoz, hogy kiléphessen a Souls-játékok árnyékából. Ennek oka egyrészt az okos játéktervezésben, másrészt a kulturális különbségekben rejlik. Míg ugyanis a Dark Souls és Bloodborne játékok a nyugati kultúrkörből merítenek (gótikus rémmesék, klasszikus lovagi kultúra és a sötét középkor harcmodora), addig a Nioh egy sokkal kifinomultabb, keleti, azaz pontosabban japán örökséget követ a szamuráj harcmodor és a busidó filozófia képében. Így míg egy szokványos dark fantasyhez nagyon is illik, hogy durván és repetitíven csapkodjuk az ellent, addig a Nioh környezetében ez igencsak idegen lenne.

Ezért kapunk három különböző harci állást, azaz harcmodort minden egyes közelharci fegyverünkhöz, ez pedig nemcsak elegáns, de egészen újszerű változatosságot is ad a csatákhoz, valamint egy olyan taktikai mélységet, ami csak nagyon kevés akció-rpg sajátja. Nem mindegy ugyanis, hogy melyik ellenfél ellen milyen fegyvert és azon belül is milyen harci állást választunk, ezeket ráadásul a kiélezett párbaj közben is könnyedén válthatjuk. (emlékeztek a Jedi Outcast és Jedi Academy játékokra? Ott is volt hasonló, de messze nem volt ennyire kidolgozott és főleg hasznos funkció)

Ennek van egy egyszerre pozitív és negatív hatása is. A pozitív, hogy képes a legegyszerűbb ütközetet is emlékezetessé tenni, a negatívuma viszont az, hogy ezt bizony csak emberszabású ellenfelek ellen igazán élvezetes kihasználni. Az óriási bossharcokban is alkalmazzuk a harci állásokat (alsó állás: gyors de gyengébb, középső állás: közepes gyorsaság és erősség, felső állás: lassú, erős csapások), de ezek kevéssé látványosak, izgalmasak vagy emlékezetesek. Ez a játékmeneti elem egyszerűen ember-ember elleni párbajra lett kifejlesztve, annak viszont közel tökéletes. Ettől függetlenül a játék fantasztikus és látványos bossokat fog elénk pakolni, nemes egyszerűséggel csak a hangsúly van sokkal inkább az alapküzdelmekre fektetve, mint a Souls, vagy szinte bármelyik más akció-rpg esetében.

A szinte végtelen számú harci lehetőséghez erősen hozzájárul a rengeteg fegyver, tárgy vagy akár páncél. Ezekből ugyanis tényleg hihetetlen sok lesz, már-már Borderlands szerűen sok, ha csak a fegyvereket nézzük, a játékos az első 2-3 óra alatt körülbelül 6-7 különböző típussal fog találkozni. (a klasszikus Katanától egészen a láncra függesztett pengéig, azaz a Kusarigamáig bezárólag)

Ugyan Kentaro Miura híres Berserk manga szériája inkább a nyugati kultúrkör fantasy hagyományait követi, ami a szettinget és a látványt illeti, annak szellemisége 100%-ig japán. Nyers, brutális, kíméletlen és kompromisszummentes tálalása azonban valami egészen egyedi, olyasmi, amit leginkább Tarantino stílusához tudnánk hasonlítani (mert a filmrendezés és a képregénykészítés közelebb áll egymáshoz, mint azt gondolnánk... és akkor nem is említettem még Tarantino és Miura közös, Kurosawa iránti rajongását, szóval itt minden mindennel összefügg...).

Nos, a Nioh képes úgy átvenni a Berserk nyers brutalitását, hogy mellette mégis megtartja a keleti környezethez illő precíz eleganciát.

Magyarán szamuráj harcot kapunk óriási szörnyekkel és elképesztően kemény párbajokkal egy végletekig mély akció-rpg képében. Jól hangzik mi? Elárulom: még annál is jobb!

A Playstation üdvöskéje

Ha van valami, amit fel lehet róni negatívumként, az a játék PlayStation-exkluzivitása. Ez persze nem a játék hibája, és mit sem csorbít az érdemein, egyszerűen csak megmásíthatatlan és szomorú tény. Viszont ha már a PlayStation mivoltán merengünk, érdemes pár dolgot megemlíteni. A játék már bőven a PlayStation Pro térhódítása idején jelent meg és mégis tökéletesen fut az alap PS4 gépeken. Ezt leginkább egy formabontó funkciónak köszönhetjük, ami megengedi nekünk, hogy a játékot Akció vagy Mozi módban is futtassuk. Az előbbi stabil, 60 körüli FPS számot és röccenésmentes, fluid játékmenetet ígér, míg a mozi mód szebb grafikával, de néhol csökkenő FPS számmal kecsegtet. Ez a két funkció olyannyira jó ötlet és olyannyira jól is működik, hogy ezentúl minden egyes PlayStation játékot felszerelnék velük. Hisz a grafika megszállottjai feláldozhatnak egy kicsit a játék gyorsaságából a szemkápráztató látványért cserébe, míg az olyanok, mint jómagam is, a játékmenetért cserébe beáldozzák a látvány egy részét. Én persze látványban sem vettem észre szinte semmi különbséget a két verzió között; az akció mód valóban fantasztikus és állandó futási sebességet jelentett, ezért egy pillanatra sem volt kérdés, hogy így fogom végigjátszani a játékot.

Ha már kitértünk a technikai részletekre, érdemes megemlíteni, hogy a játék minden szempontból csodálatosan lett optimalizálva. A Souls-széria példának okáért híres szemkápráztató díszleteiről és rendkívül változatos helyszíneiről, de arról is, hogy ezek érdekében sokszor a játék sebességét kellett beáldoznia a készítőknek. Hogy ez hanyagság vagy a motor hibája volt-e, az teljesen mindegy... A Nioh esetében a készítők inkább biztonsági játékot próbáltak játszani, a grafika valahol félúton lavíroz a fotorealisztikus megvalósítás és rajzfilmes megoldások között, és ugyan nincsenek áll-leesősen fantasztikus díszletek, érdekesebbnél érdekesebb és szintúgy nagyon változatos helyszínekre kell számítanunk. (némelyiket ráadásul több napszakban is megcsodálhatjuk a mellék-küldetések rendszere miatt, minek folytán a történeti pályákat játszhatjuk újra más feltételekkel, ellenfelekkel, céllal, stb...)

Ha azt nézzük, hogy a Nioh egy egészen új sorozat, akár egy egész franchise első játéka és egyben instant klasszikusa, a készítőknek úgyis lesz még ideje és módja fejleszteni a játék epikus magaslatain vagy csupán grafikus megjelenésén. A helyzet itt az, hogy (nagyon okosan) egy fokkal a grafika fölé helyezték a stílust és ez tökéletesen illik a keleti mitológiába oltott dark fantasy eposzhoz.

Történet és történelem

A játék története valós történelmi eseményeken alapszik, mint azt fentebb már említettem. A feudális Japán egyik legzavarosabb és legvérzivatarosabb idejébe kalauzol el minket, a Tokugawa sógunátus utolsó éveibe és egy hosszú polgárháború kezdeti időszakába. A valós helyzet valami fantasztikusan lett keverve a démonok és istenek világával, a feudális Japán valós szokásaival és persze a tényleges történelmi személyek jelenlétével. De ami talán a legfontosabb, a játék nem akarja túlságosan komolyan venni magát. Miközben a játékmenet kemény és kíméletlen, az átvezetők tele vannak humorral és öniróniával. Ez néhol badass lazaságban, másutt túljáratott cukiságban jelentkezik, ennek furcsa elegye pedig tökéletesen ellensúlyozza a néha már-már frusztrálóan nehéz és főként sötét hangulatú tényleges játékos részeket.

A Team Ninja csapata szinte már-már boszorkányos ügyességgel lavíroz a közérthető és a hardcore, az underground és a mainstream között, de ezt nemcsak a történetmesélés sajátosságával, hanem játékmenetének gyémánttá csiszolásával is teszi.

Nem kérdés, a Nioh saját jogán lesz klasszikus, a konzolgenerációjának egyik legnagyobb csillaga! Biztos vagyok benne, hogy sok mindent kihagytam, ecsetelhetném hosszan a fejlődési rendszert, a rangokat, nem beszéltem a védőistenekről sem a különleges nehézségi fokozaton újrajátszható pályákról vagy a revenant rendszerről de a tesztem már így is hosszúra nyúlik és úgy hiszem, ezek már olyan apró finomságok és érdekességek, amit a játékos jobb, ha maga fedez majd fel. Hisz a teszteket nem azért olvassuk, hogy az helyettünk formáljon véleményt, hanem hogy felkeltse az érdeklődést, vagy éppen megmentsen minket tőle, hogy feleslegesen dobjunk pénzt ki az ablakon. Nos, ez utóbbi lehetőség a Nioh esetében nem valószínű, hogy fennáll, és remélem, cikkemmel sikerült ezt megerősítenem azokban, akik még kételkedtek a játék elvitathatatlan értékeiben.

Én is a kétkedőkhöz tartoztam, de rajongó lett belőlem.

Nioh-ot minden playstationnel rendelkező háztartásba!

Fontos linkek: 
William Adams csodálatos élete (magyar)
Akira Kurosawa filmjei (magyar)
Kentaro Miura: Berserk (angol)
Berserk: Anime -1997- (angol) 
James Clavell: A sógun (magyar)
Dark Souls (angol) 
From Software -Souls játékok- (angol)
Team Ninja -Nioh- (angol)

Varga Bálint Bánk