Sokáig töprengtem, hogy mint már szinte mindent látott gamer, hogy mi az, amit 2016-ban elvárok egy FPS-től...
Doom, Quake, Ultima:Underworld, Thief, Rainbow Six, Undying, Bioshock, Republic Commando, Halo, Bulletstorm és még sokan mások...
Aki szemfüles, észrevehette, hogy csak olyan játékokat soroltam fel, amik csavartak, változtattak, fejlesztettek a formulán, vagy egyszerűen teljesen más vonalba vitték el a zsánert (pl. Thief széria). Ebből is kitűnik, hogy 2016-ban az FPS már nagyon régóta nem egyenlő a lövöldözős játékok gyűjtőnevével, mégis az igazi, keményvonalas FPS-fanok azt szeretik ha belső szemszögből szórhatják az ólmot - szinte korlátlanul és kíméletlenül, amivel nincs is semmi baj.
Sőt, az igény erre a mai napig megvan, sőt egyre erősödik az ősi FPS kedvelők táborában, de egyre kevesebb játék aknázza ki megfelelően. Érdemes megemlékeznünk a történetében is egyedi, de elsősorban őrületesen nagy hentelést felmutató Wolf:New Orderre vagy az Old Blood-ra, de ebből a szempontból az új Doom sem szégyenkezhet...
Jómagam kétféle FPS-t szeretek. Azt a típust, ami valami újat ad az élményhez, ahogy a fentebb felsorolt címek is. Lehet hogy csak egy kicsit változtat a szettingen (Bioshock), amivel felkavarja az állóvizet, vagy teljesen új alapra helyez egy jól ismert világot és játékstílust (Star Wars: Republic Commando), esetleg minden álságos konvenciót felrúg, mert miért is ne tenné (Bulletstorm).
A másik véglet, amit kedvelek egy kompromisszumok nélküli, profi, kiegyensúlyozott harcszimulátor, ami nem ígér mást, csak adrenalinfröccsöt, golyózáport, vért, verítéket és könnyeket. A Titanfall 2 pedig pont ilyen.
Persze, ott vannak az óriási robotjaink, azaz félig önálló robot, félig irányítható harcigép Titánok, de valójában a játékmenet szempontjából ez nem számít, ahogy a fantasztikus (Mirrors Edge-et szégyensarokba állító!) parkour elemek sem, hisz nem változtatják át a játékmenet lényegét, csak színesítik, izgalmassá és fluiddá teszik azt. De tényleg, senkit se tévesszen meg semmiféle marketing, a Titanfall nem egy különleges FPS, csak szimplán egy fantasztikus, sőt az utóbbi idők legfantasztikusabb (sci-fi) háborús FPS-e.
Viszlát Halo Franchise, a Guardians-al úgyis eltemettünk már, ideje menned hát…
A játék kampányának első missziója a Starship Troopers-t juttatta eszembe. No nem a Verhoven -féle filmet, sokkal inkább Heinlein klasszikus Hugo díjas regényét, aminek alapötlete és elemei a Warhammer univerzum Space Marine osztagaitól a Halo Spartanjai-ig, szinte minden háborús sci-fit erősen inspiráltak, amiben valamiféle különleges csapattal van dolgunk.
Tulajdonképpen Heinlein 1959-ben megteremtette a "jövő katonáját", egy olyan végletekig okosan kigondolt eszményképet, amihez azóta is mindenki igazodik…
Érdemes megemlíteni, hogy míg Verhoven politikai szatírát és műfaj-karikatúrát alkotott a Csillagközi invázióval, addig az eredeti regény egy kőkemény katonai dráma sok filozófiai hátszéllel és nem mellesleg erőpáncélos, mini-atombombákkal felszerelt, szuperképzett, harci gépekkel (a film tucat-egy gyalogjai helyett).
No de térjünk vissza a Titanfall-ra, bár ez a kitérő abszolút nem volt véletlen!
Szóval amint földet érünk és kipattanunk a kapszulából, máris egy áll-leesősen gyönyörű idegen táj és egy kőkemény tűzharc kellős közepén találjuk magunkat. Partraszállás 3000. Szóval nem nagyon van laca-faca. Persze a játék nem rögtön egy pilóta, azaz nem rögtön egy Titánhoz neuro-csatolt szuperkatona bőrébe plántál minket, csupán egy tartalékos közkatonáéba, aki csak pilóta képzése elején jár, de joggal várhatjuk, hogy nemsokára mégis egy Titán pilótafülkéjében fogjuk találni magunkat… Egyetlen gondom ezzel, hogy túl korán, így főhősünk nagy álma olyan gyorsan az ölünkbe pattan, hogy annak érzelmi hátszele teljesen elvész a nagy hirtelenségben.
A játék az első részhez képest sokat fejlődött tudatosság és univerzumépítés szempontjából, így például a fent említett pilóták szerepe is sokkal kiemeltebbé válik a történet során és a játékos fejében is. Ők a hadsereg legkülönlegesebb kiképzésén átesett, speciális képességekkel bíró elit egységei, akik nem csak a Titánok segítségével, de társaik fémbőréből kibújva is emberfelettien kell, hogy teljesítsenek a harcmezőn. Ami eddig csak szöveg volt, az mostanra szépen letisztult így ebből a magas reputációból, a megbecsültség szintjéből végre kapunk is valamit történeti szinten, hasonló módon, ahogy mondjuk az utolsó Spártaiak hattyúdala esetében volt a Halo: Reach-ben, - de itt azért ne várjunk akkora sztorit...!
Egy jó fejhallgató mindenképpen ajánlott a játékhoz, ugyanis a csodálatos látványhoz valami félelmetes mozi-színvonalú hangzásvilág társul, legyen szó egyszerűen a tüzelés hangjáról, a töltények becsapódásáról, a háttér zajairól, a rádiós bejelentkezésekről vagy Titánunk öblös orgánumáról, fémalkatrészeinek egymáshoz súrlódásáról. Az audiovizuális élményorkán konkrétan a földre tepert, aztán a játék persze pofán csapott és ordítozni kezdett velem miszerint: „Mi van katona? Beszartunk? Háború van! Indulás!” akár egy kiképző, ugyanis az akció szinte egy pillanatra sem csillapodik az első pár fejezetben - illetve ahogy ez kiderült, az egész kampány alatt sem válik szokásává.
Szóval a harc elképesztő és szuper-reszponzív amikor szabadon járunk, amint viszont Titánunkba ülünk, szimplán csak lehengerlő és kíméletlen -értsd, szokványosabb, klasszikus FPS a mecha-érzet ellenére is. Csak elvétve, egy-két helyen éreztem a Destiny szerű „most itt állj meg, és éld túl 6 hullám ellenség érkezését, aztán menj tovább” -féle, időhúzó, idegesítő klisét, a játék a semmi-történetével, okos pályadesign-al és gyönyörű külalakjával folyamatos és mégis változatos élményt nyújt.
Ide ez kell, nem is más!
De sokkal többet ne is várjunk el tőle, minthogy szimplán szórakoztató legyen.
A történet konkrétan szinte nincs is. Teljesen alap leszámolásos bosszútörténet, amiben fontosabb az, hogy milyen személyes kapocs alakul ki Te a pilóta és titánod között, mint bármi más ami körülötted folyik. Sematikus karakterek, kidolgozatlan motivációk. Talán ez az a rész, amiben a Titanfall sorozatnak még fel kell majd nőnie a Halo-szintű szériákhoz, hiszent a játékmenetben már simán sikerült.
Sőt, az összesített kampány-élményben is, és ha már úgyis a Halo szériához kezdtem mérni a Titánt, bátran kijelentem, hogy a Halo 3 és a Reach után mindegyik részt simán kenterbe veri a Titanfall 2. Már ami a sztori-kampányt illeti. Ez pedig nagy szó egy játéknál, ami azért elég erősen a multiplayerre épít.
De akkor itt felmerül a kérdés: Single-Player élményre vágyóknak is ajánlott a Titanfall 2?
Én azt mondom igen! Nagyon is! A kampánya nem csak szuper-látványos, pörgős és élvezetes, de nagyon kívánja az újrajátszást is, még akkor is, ha sok újdonságot nem fogsz találni második nekifutásra sem, csak mondjuk egyszerűen át szeretnéd élni ezt az őrült, profi, adrenalinbombát. Szóval megéri az árát akkor is, ha egyedül játszod, persze azért érdemes lenne kipróbálni a Multi adta lehetőségeket is, ha már teljes áron megveszel egy játékot, azonban ha később kissé nyomottabb áron kapod majd kézhez, akkor egy fikarcnyi kétség sem marad felőle:
A Titanfall 2 megéri a pénzét, sőt, sokkal többet kaptunk vele, mint amit az első rész ismeretében akár csak álmodhattunk volna. A játék kampányának közepe felé például van egy olyan játékmechanikai elem, ami egy saját játékot is megtölthetne teljes időben. A készítők mégis inkább csak megmutatták, hogy mi ilyet is tudunk. Ez pedig igazán érett és vagány gondolkodás, ami annyira jellemző erre az érett és vagány játékra.
És ha már itt tartunk, a küldetések helyszínei változatosak, trópusi dzsungeltől egészen sötét ellenséges komplexumokig, és a tér mindenféle torzulásával operáló platformer részekig. Ugyan a pályák lineáris tervezésűek, mindig van elég terünk, hogy villogjunk a szuper falon-futós, ugrásból támadós mozdulatainkkal és hogy ne érezzük a linearitást nagyon erőteljesen. Sőt, az előbb említett platformer részek sem időhúzásnak vannak, ellenben nagyban emelik a játékélményt és a küldetések változatosságát. Sőt, megkockáztatom, hogy a Titan 2 most jelölte ki az utat egy új, FPS-platformer játékgenerációnak... - csak úgy szólok!
A játék egyébként nagyon ügyesen tart egyensúlyt az erőviszonyok között, magyarán köztünk és ellenfeleink között, mert míg valóban ember feletti manőverekre vagyunk képesek, addig az ellenfelek viszont egy-két jól irányzott lövéssel a gémover képernyőre küldhetnek minket. Azaz rá is vagyunk kényszerülve, hogy folyamatosan mozgásban legyünk és kihasználjuk a képességeinket, különben nagyon gyorsan a fűbe fogunk harapni.
Összességében a Titanfall 2 kampánya egy nagyon profi, összeszedett, változatos és üdítő FPS élményt nyújt, olyat, amit senki nem várt tőle, így nagyon könnyen lehet, hogy az év belső nézetes játéka lesz belőle (no persze a Dishonored 2 más jellege ellenére is esélyesebb erre a címre...).
Számomra sokkal többet adott, mint az egekbe emelt DOOM vagy a kiegyensúlyozatlan és borzalmas kampánnyal bíró Battlefield 1. Igazi meglepetés, igazi csemege, és azoknak akik szeretik a military scifi környezeteket, egyenesen kötelező darab! Nagyon remélem, hogy a széria ezzel a résszel végre rendesen berúgja a motort, és öblös gázfröccs
Ja, és olvassátok el Heinlein eredeti Starship Troopers-ét!
Komolyan!
-Varga Bálint Bánk
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
