Amikor először megláttam a Királyi Áru dobozáról egy képet, rögtön az Agricola ugrott be, majd rendesen meglepődtem, hogy valójában “csak” egy kártyajátékról van szó. Hiába a társasjátékos gyakorlat, és a gyűjteményben szereplő sok komoly kártyás játék, meg voltam róla győződve, hogy a Királyi Áru nem több egy töltelék játéknál.

A félreértések tisztázása végett, a töltelék szónak itt most nincs negatív áthallása, csupán arról van szó, hogy a tölteléknek (illetve fillernek) nevezett játékokat másra használja az ember, de ettől függetlenül fontos szerepük van egy gémer életében.

A Királyi Áru annak ellenére, hogy csupán egy pakli kártyából áll, egyáltalán nem tartozik a filler játékok közé.

Rengeteg jó, kis dobozos filler van a piacon, de elég kevés olyan társasjáték akad, ami a stratégia játékok vonalát erősíti, elfér egy aprócska dobozban és nem csupán két főre szól. A Királyi Áru ezt a piaci rést igyekszik betölteni, több-kevesebb sikerrel.

A Királyi Áruban a játékosok a piacon vásárolnak, épületeket építenek, terményeket takarítanak be, termékeket állítanak elő - mindezt azért, hogy minél olajozottabban működő termelési láncot hozzanak létre, amivel győzelmi pontokat lehet szerezni.

Mivel nem könnyű egy komplett stratégiai játékot beszorítani 110 lap közé, így a játék tervezője, Alexander Pfister több funkciós lapokkal látta el a játékot. Egyetlen fia jelölő sincs benne, helyette a kártyák hátoldala jelenti az árut (mint láda), ami pénzként is funkcionál, fent a kártya ára, és győzelmi pont értéke látható, a középen, baloldalon lévő kis ikon a piacon (vagy épp a kezünkben) lévő nyersanyag, a lenti sávban bal oldalon az épület megépítéséhez szükséges nyersanyagköltség látható, jobb oldalon pedig a termelési lánc aktiváláshoz való anyag/termék, a kettő között pedig az, hogy mit termel az adott épület.

Szinte hihetetlen, de a kártyán az elnevezése mellett elfér még egy jópofa grafika is, ráadásul minden kártyán más és más, attól függetlenül, hogy ugyanarról az épületről (pl. Takácsműhely) esik szó.

A játék vége akkor köszönt be, amikor a játékosok közül valaki elsőként megépíti a nyolcadik épületét, ekkor még lemegy egy speciális termelési láncokra apelláló kör, majd a végső pontozás következik.

Pontot jelentenek az épületek, a segédmunkások, és az arany, amit a termékek eladásáért kapunk (5 arany ér 1 pontot).

A játékot mindenki egy munkással, némi pénzzel és egy szénégető kunyhóval kezdi, a műszak egy korai piacozással indul - a kofák előpakolnak, és kiderül, hogy aznap miféle nyersanyagokkal számolhatunk - ezután meg kell tippelnünk, hogy mennyi árut/terméket vagyunk képesek termelni a piacon lévő anyagok alapján. Amennyiben teljes erőbedobással dolgozunk, az összes nyersanyagot elő kell teremtenünk (a piacról és a kezünkben tartott kártyák közül), ha csak félgőzzel indítjuk az üzemet, akkor egy nyersanyaggal kevesebbet kell fizetni, de két termék helyett egyet hozunk létre. Tehát munkába indítjuk a munkást és az esetleges segédünket, lehelyezünk egy épületet (arccal lefelé), amit szeretnénk megépíteni - ezután befutnak a lustább kofák és folytatódik a piac. Miután alaposan körbenéztünk, hogy megvan-e minden nyersanyag amire szükségünk van az építkezéshez, még pótolhatjuk a kezünkben tartott kártyákból, ha hiányos lenne.

Ha nem sikerül se kettő, sem egy árut termelni, akkor pórul jártunk, ugyanis akkor a termelési láncot sem indíthatjuk be.

Ez a nap mehet a levesbe, nem építkezhetünk, nem termelünk, a betakarítás is elmarad - de hamarosan új nap virrad, új lehetőségekkel.

No, de mi van, ha jól kalkuláltunk?

Felkerül az épület, kifizetjük a költségét, és indulhat a munka, robog a műhely, készül az áru, lehet gyűjtögetni, eladni, termelési láncba adni, kedvtől és stratégiától függően.

Fontos, hogy csak és kizárólag ott tudunk dolgozni, ahol van munkásunk, így érdemes segédet bérelni, ami olykor elég nehézkes.

Az átok segédek, nem szegődnek el akárkihez, mindenféle igényeik vannak, ami a lerakott épületeink milyenségét illeti.

Ugyanis nem elég, a fent felsorolt sok minden, ami egy-egy kártyáról leolvasható, a kártyáknak színei is vannak: piros, sárga, zöld, halványkék és szürke - a segédek pedig kikötik, hogy ők bizony csak akkor hajlandóak valaki mellé szegődni, ha x darab ilyen, olyan, vagy épp y amolyan színű épülettel rendelkezik.

A rengeteg jó ötlet mellett ez az egyik gyenge pontja a játéknak ugyanis segéd nélkül érvényesülni csupán küszködés, viszont ha lent lévő (játékosonként kettő) segédkártya nem illeszkedik a stratégiánkhoz, akkor jelentős kitérőt okoz, hogy felbérelhessük a segédet (aki szinte elengedhetetlen, hogy a termelési láncot alaposan berúghassuk).

Persze, lehet okoskodni és rögtön a lent lévő segédekhez igazítani a stratégiát, de mi van ha egy másik játékossal ugyanazt a segédet szemeljük ki? Bizony könnyedén hoppon maradhatunk, ha előbb felfogadják előlünk, de ekkor is van lehetőség a stratégiaváltásra, legalábbis elméletben.

A Királyi Áruban, attól függetlenül, hogy stratégiai játék, hatalmas a szerencsefaktor.

Egy stratégiai játékot is képes megfűszerezni némi szerencse, de itt sajnos túl nagy szerep jut neki. Nagyon fontos, hogy épp milyen kártyák kerülnek a kezünkbe (ezt egy picit lehet menedzselni a kör végén bármennyit eldobhatunk, majd a következő kör elején újat húzhatunk helyettük), vagy épp le a piacra, vagy hogy a kezünkbe akad-e egyáltalán a Takácsműhely után oly kívánatos Szabóműhely.

Az efféle balesetek könnyedén elrontják a jó hangulatot, mert a Királyi Áru, ha tetszik, ha nem kőkemény stratégiai játék, ahol a terveket olykor sutba vágja a rossz lapjárás. Ugyanakkor ha valakinek kedvez a szerencse, az ipar csak szárnyal és megállíthatatlan pontgyárak hozhatóak létre.

Az interakció a játékosok között meglehetősen kevés, emiatt kissé pasziánsz íze van a játéknak, az egyetlen kapcsolódási pont a segédekért folyó harc - vagy épp az, amikor a másik tablóján észreveszünk egy olyan lapot, ami nekünk rettenetesen kellett volna és emiatt bosszankodunk egy sort. Jellemzően neki igazából nem lett volna rá szüksége, csak a színe miatt (Semmirekellő segédek!) vagy épp az érte járó győzelmi pont miatt építette meg.

Verdikt

A Királyi Árut nem lehet se komolyan, sem félvállról venni - ahhoz túl összetett és komoly, hogy hogy időkitöltésként “felületesen” játszunk vele, ám ahhoz túl magas benne a szerencse szerepe, hogy mély stratégiai játékként játsszuk. Ugyanakkor mégiscsak tud valamit, hiszen valamiért újra és újra az asztalra kerül - a titka pedig az, hogy a játékosok hiszik, hogy ezt bizony lehet jobban is csinálni. Szinte felháborító, de egy bűn rossz parti másnapján (amikor az istennek sem akart a kezembe kerülni se olyan nyersanyag, sem épület amire szükségem lett volna) be akartam bizonyítani magamnak (meg a többieknek persze), hogy DE, igenis ezzel a stratégiával el lehet jobb helyezést is érni. Ugyanakkor persze semmi garancia nincs rá, hogy megint hasonló helyzetbe jutok, hisz ez javarészt a lapjárástól függ.

Pozitívuma, hogy egy 2-4 fős, rendkívül mobilis, zsebre vágható játékról beszélünk, ami akár két fővel is élvezetes, az ára is teljesen rendben van, a grafika pofás, a játék alapötlete pedig fantasztikus.

Negatívum a már említett szerencse faktor (meg az átok segédek!) és, hogy kevés az interakció a játékosok között.

Érdemes kipróbálni azoknak, akiket nem zavar a szeszélyes lapjárás, de ugyanakkor szeretik az egyedi játékmenetű stratégiai játékokat.

-KralleKralle

A játékot a Compaya társasjáték kiadótól és bolttól kaptuk tesztelésre, de ez a véleményemet egyáltalán nem befolyásolta.