Minden aktuális Tarantino-film olyan egy kicsit, mint a nyári Olimpia. Ahogy az ötkarikás játékok idején elszaporodnak a sportszakértők, a tuti stratégiák ismerői és a mesteredzők, úgy egy új Tarantino-film esetében is előbújnak a filmszakértők a rejtekhelyükről, az újságírók a rendező korábbi filmjeit különböző rangsorokba rendezik, és ilyenkor úgy általában mindenkinek megvan a véleménye a mesterről.

Bár szeretem Tarantino filmjeit, nem vagyok kifejezetten nagy rajongója, nem szoktam eltartott kisujjal szürcsölni a Coke Zerót, miközben valamelyik filmjét nézem egy filmklubban, és nem nagyon szoktam egyetértően bólogatni, amikor Bölcsészföldén egyenesen korunk legmeghatározóbb filmrendezőjének nevezik. Egyszerűen csak szeretem a filmjeit, és amióta nem huzigálok csattogó szárnyú falepkét magam után, igyekszem is moziban megtapasztalni őket.

Amikor elkezdődik az Aljas nyolcas, majd felcsendülnek Ennio Morricone baljós dallamai, és szép lassan kibontakozik egy nem kevésbé baljós, hóba temetett Jézus-szobor, azonnal tudjuk, hogy itt vér fog folyni. Akkor is így éreznénk, ha éppenséggel nem tudnánk, hogy Quentin Tarantino nyolcadik filmjére ültünk be, nem néztünk volna meg egyetlen előzetest sem, és ha amúgy sem lenne semmiféle elvárásunk a mesterrel szemben.

A megérzésünk pedig nem csal. Az Aljas nyolcas tulajdonképpen egy westernbe oltott “whodunnit”, egy lassú visszaszámlálás, ahol a halál mindvégig ott lebeg a szereplők felett, miközben arra vár, hogy brutálisan lecsapjon rájuk. Tarantino egyébként ebben alkotott elképesztően erőset. Visszafogta magát és a védjegyévé vált filmes utalgatásokat, és inkább egy lassan hömpölygő, már-már álomszerű, mégis 

kegyetlenül feszült filmet alkotott a rá jellemző pattogós párbeszédekkel és izgalmas karakterekkel.

És igen, a karakterek! Tarantino filmjeinél mindig illik megjegyezni, hogy elképesztően jól írja meg a szereplőit, ez az Aljas nyolcasnál sincs másképp, ám van egy apró, de annál jelentősebb csavar. Tarantino most csupa olyan gazemberről forgatott filmet, akik között gyakorlatilag nincs senki, akivel szívesen azonosulnánk. Aljas féreg mindegyik, amit nem is nagyon szégyellnek bizonyítani.

Az amerikai polgárháború után járunk a havas Wyomingban. A vérzivataros napok már tovatűntek, de még gyakori beszédtéma a háború és az azt kiváltó konfliktus, a feszültség szinte tapintható. Egy magát Hóhérnak nevező fejvadász (Kurt Russel) épp Red Rock felé tart foglyával, Daisy Domergue-val (Jennifer Jason Leigh), akire akasztás vár. Útközben összefutnak a szintén fejvadászként ténykedő Warren őrnaggyal (Samuel L. Jackson) és Red Rock újonnan megválasztott seriffjével, a konföderációs lelkülető Chris Mannixszel. Közösen folytatják az útjukat, ám mielőtt Red Rockba érnének, kénytelenek egy közeli fogadóba menekülni az egyre erősödő vihar elől, ahol további négy ember várja őket: Bob (Demián Bichir), Oswaldo (Tim Roth), Joe Gage (Michael Madsen) és Sandy Smithers (Bruce Dern).

Akad azonban még egy mestergyilkos a fent említett nyolc zsiványon kívül: a természet. A westernfilmek szokásos, tűzforró sivatagos hangulatával szemben ez a film a hófödte hegyvidéken játszódik, ahol az ember legnagyobb ellenségét a gyilkos hóviharok jelentik. Ebben az embert próbáló környezetben lesznek kénytelenek a film szereplői együttműködni függetlenül attól, hogy az tetszik-e nekik, vagy sem. A hóvihar elől menekülve mindannyian egy fogadóban kötnek ki, ahol is megkezdődnek a valódi konfliktusok, s az addig lassan hömpölygő film hosszas dialógusai idővel átváltanak egy kegyetlen mészárlásba.

A film nézése közben gyakran eszembe jutott Agathe Christie, a 12 dühös ember, de még a zseniálisan vicces Meghívás egy Gyilkos vacsorára is. Bár maga a rejtély és annak megfejtése nem nevezhető akkora bombának, Tarantino mégis elegánsan építi a filmet a végkifejlet felé, és ahol a krimi elemek gyengébben muzsikálnak, ott átveszi a vezetést az erőszakosabb és markánsabb western hangulat.

Mert bizony az Aljas nyolcas nagyon erőszakos film. A kamera nem szemérmes, szívesen mutogatja a borzalmakat. Elég csak Daisy folyamatos megaláztatására és bántalmazására gondolni, de a többiekkel sem bánnak kesztyűs kézzel, itt tényleg mindenki utál mindenkit.

Az sem véletlen, hogy Ennio Morricone nem szokásos western filmzenét írt. Morricone kompozíciói sokkal inkább hasonlítanak a horrorfilmekhez írt szerzeményeihez, de ez zseniális döntésnek bizonyult, az öreg nagyon elcsípte a film hangulatát. Az meg külön hab a tortán, Tarantino a Dolog című kultikus 80-as évekbeli John Carpenter horrorfilm zenéjéből is felhasznált részleteket, amelyet egyébként szintén Morricone jegyez, szintén havas tájon játszódik és még Kurt Russel is szerepel benne. Mennyire menő már?

Sok kritika érte a filmet a marketing során előszeretettel hangoztatott szuperszéles 70mm-es formátum miatt, de őszintén szólva engem a vita ezen része tökéletesen hidegen hagy. Lehet, hogy tényleg csak azért választotta ezt a formátumot, mert megteheti, vagy mert egy sznob, aki szerint ettől film a film. Nem számít igazán, mert az Aljas nyolcas ettől függetlenül jó, amire a fényképezés és a vizualitás is rátesz egy lapáttal.

Verdikt

Az Aljas nyolcas egy vérbeli Tarantino-film, ami miatt egyaránt lehet utálni és szeretni. Lassan, fokozatosan bontakozik ki, ám végig tapintható az egyre fokozódó feszültség, amire ráerősít a tökéletes zene, a kiváló színészi játék és a nyomasztó hangulat. Ha Kutyaszorítóban párti vagy, imádni fogod, a liliomlelkűek azonban messze kerüljék el!

-Cae