Egy vallomással kell kezdenem: Soha nem szerettem a Star Wars regényeket. Nem, még a Tharwn-trilógiát sem. Ebből következően nem sírtam lucskosra a párnámat, amikor Miki egér végtelen bölcsességében úgy döntött, hogy a korábbi Star Wars regények, képregények és videojátékok összességét az úgynevezett “Legendák” szintjére degradálja, és egy új kánont vezet be. Logikus döntés volt, hiszen a Star Wars kiterjesztett univerzuma már szinte követhetetlen volt, és ami még fájóbb, tele volt ellentmondásokkal és hülyeségekkel.

Persze - teljesen érthető módon - volt sírás a váltás miatt, de én örültem az új kánon hírének, mert az egyben egy új kezdetet is jelent, és egy új reményt is (höhö), minőségibb és koherensebb Star Wars alkotásokkal.

Ennek az új kánonnak az egyik zászlóshajója Chuck Wendig Star Wars: Utóhatás című könyve, ami bár nem az első Miki egér-pozitív Star Wars regény, mégis hatalmas marketingtámogatást és elképesztő sajtóvisszhangot kapott, hiszen felvezetőként szolgál a hamarosan bemutatásra kerülő Star Wars: Az ébredő Erőhöz.

Chuck Wendig egyébként érdekes forma, még tavaly Twitteren “nyújtotta be a kérelmet”, miszerint Star Wars regényt szeretne írni, erőfeszítései pedig megértő fülekre találtak, meg is kapta a hőn áhított megbízást, mindjárt három regényre. Ennek a trilógiának az első része a Star Wars: Utóhatás, amit a szerző kevesebb mint 45 nap alatt vetett papírra/merevlemezre, és ami végül angol nyelvterületeken idén szeptember 4-én a könyvesboltok polcaira is került.

És aztán jött az elképesztően nagy sírás. Wendig regénye soha nem látott elutasításba, megvetésbe és csalódottságba ütközött, csak úgy gyűltek rosszabbnál rosszabb kritikák, amelyek főleg arról szóltak, hogy Wendig jelen időben megírt prózája borzalmas, szóhasználata idegen a Star Wars világától, a karakterek és a történet laposak, és sokaknál az is kiverte a biztosítékot, hogy a főszereplők között van egy homoszexuális férfi is.

Ilyen hangulatban vártam a magyar nyelvű változatot, ami múlt héten végül meg is érkezett, és koránt sem okozott akkora csalódást, mint amekkora vihar van a könyvvel kapcsolatban az internet bilijében.

Persze ebben az is szerepet játszhat, hogy egyáltalán nem volt semmiféle elvárásom a könyvvel kapcsolatban, egyszerűen szerettem volna valamivel csillapítani a Star Wars-lázat, amit a pénteki bemutatóig kénytelen vagyok valahogy kezelni, és erre Chuck Wendig könyvét tökéletesen alkalmasnak találtam.

Az Utóhatás a Jedi visszatér utáni időszakban veszi kezdetét, az Új Köztársaság egyre inkább megszilárdul, a Birodalom pedig a Külső Gyűrűre szorulva kénytelen rendezni a sorait és kitalálni, hogyan is kezeljék a kudarcot és természetesen a császár elvesztését. A cselekmény nagy része egy Akiva nevű félreeső bolygón játszódik, ahol a Birodalom egy szupertitkos csúcstalálkozót tart, de Wedge Antilles épp jókor/rosszkor van jó/rossz helyen, aminek köszönhetően a konfliktus is garantált, ráadásul a rengeteg véletlennek köszönhetően egy igen sokszínű “kalandozócsapat” is kénytelen beszállni a mókába.

Bizony, van itt részeges ex-birodalmi, szexi zabrak fejvadásznő, tipikus hülyegyerek és háborús hős anyuka. Szándékosan használtam a kalandozócsapat kifejezést, mert  a regény cselekménye tényleg olyan hatást kelt, mint egy szerepjátékozó csapat jobban sikerült Star Wars kampánya. Talán ez nem is véletlen, hiszen Wending írói karrierjét a White Wolf Publishingnél kezdte, ahol leginkább szerepjátékos kiadványokon dolgozott. Ettől függetlenül nincs különösebb gond a történettel, kellően akciódús és szórakoztató, és nem okozott gondot beilleszteni az általam ismert Star Wars-univerzumba.

Az viszont elképesztően zavaró volt, hogy a cselekményhez szorosan nem kapcsolódó közjátékokkal szabdalja fel a szerző az egyébként egyszerű sztorit. Értem a szándékot, alapvetően fan service-ről szólt a dolog, és voltak is kellemes kikacsintások, de alapvetően fölösleges szüneteknek, “időhúzásnak” éreztem ezeket a részeket, amelyek között sajnos többnyire jellegtelen és érdektelen momentumokról olvashattunk, néhány egészen kiváló jelenet mellett.

Wendig sokat kritizált prózáját a magyar fordítás alapján nem tudom megítélni, a hazai változat nem követi a formabontó jelen idejű elbeszélést, de ezt nem is tartom problémának. Egy súlyos hibát leszámítva (Az Ashoka Tano-ra való elmés utalás sajnos elveszett a magyar változatban) alapvetően jónak éreztem a fordítást.

Verdikt

Összességében élveztem az új kánonnal való első találkozásomat, ugyanakkor érthetőnek tartom azokat a hangokat, amelyek csalódottak, mert A Star Wars: Utóhatás nem egy tipikus Star Wars regény. Mégis azt mondom, érdemes megpróbálkozni vele, ám vigyázz, mert ha a klasszikus filmek hangulát vagy egy új Thrawn-trilógia első felvonását szeretnéd olvasni, akkor bizony csalódni fogsz!

-Cae