NIOH játékteszt | A lélekroppantó

Varga Bálint Bánk 2017. február 13. 20:30
NIOH játékteszt | A lélekroppantó

Avagy Kurosawa, Clavell, Miura és a valóság gyönyörű szörnyszülötte!

niohdemo-1.jpg

Óriások vállain...

A játék prológusa a londoni Tower börtönében játszódik és feltűnő (sőt megmosolyogtató) hasonlóságokat mutat a Dark Souls első részének kezdetével. Ez persze nem véletlen, a Nioh is onnan indul, ahonnan nagy elődje és inspirátora, azonban nemsokára hajóra száll (akárcsak hősünk), hogy egy egészen új és nagyon más világot fedezzen fel magának. A történet tehát tökéletesen és nagyon elegánsan reflektál arra, amit a Nioh mint videojáték elérni szándékozott: Vett egy fantasztikusan működő, bejáratott formulát és saját szájíze szerint szabta át. Rengeteg apróságot tett hozzá, ezek az apróságok azonban végül óriási változássá álltak össze.

A Nioh nem szarral gurigázik – ahogy az arisztokrácia mondani szokta – ugyanis nem másnak, mint a zseniális Akira Kurosawának egy be nem fejezett forgatókönyvét vette története alapjául. Főhősünk egy valós személy, méghozzá a minden idők egyik legromantikusabb életútjával rendelkező William Adams névre hallgató angol navigátor. Ő volt az első brit, aki Japánba keveredett, és akit később az első európai (vagy nyugati) szamurájnak is neveztek... Kalandos életútját egyik kedvenc történelmi íróm, James Clavell egy két kötetes regény-eposzban, az A Sógunban már megörökítette, de életéből készült számos más interpretáció is, valamint érdemes megemlíteni, hogy James Clavell klasszikusából 1989-ben videojáték is készült.

Az viszont kétségtelen, hogy a Nioh, ez a japán mitológiával nyakon öntött dark fantasy/akció-horror az eddigi legszabadabb és legmerészebb interpretálása William életének. 

nioh-screen-02-ps4-us-09dec15.jpg

Egy alternatív történelmi kalandregény tanúi leszünk tehát, ami egy különleges, mágikus anyag, az Amrita körül bonyolódik. Ez az anyag volt az, aminek segítségével I. Erzsébet legyőzte a hatalmas spanyol armadát, és ez az az anyag, aminek felkutatására hősünk nyakába veszi a világot, persze csak miután kiszabadult a londoni Tower várbörtönéből. A történet természetesen rendkívül végletes, csavaros és bonyolult, és mégis hemzsegnek benne a valós történelmi személyek és hellyel-közzel események is. (Ez egyébként különösen furcsa és maradandó élményt tud nyújtani annak, aki ismeri William életútját vagy netalántán olvasta a Sógun című regényt.)

A lényeg, hogy minden az Amrita körül forog, ami játéktechnikai szempontból egyébként a tapasztalati pontokat jelenti, vagy sokkal inkább a "lelkeket" hisz a felhasználási és gyűjtési módja nagyjából megegyezik a Souls széria lélekrendszerével. És ha már többször szóba került a Dark Souls, azaz a "Souls-széria"...

Szögezzünk le valamit rögtön az elején: rajongásig szeretem a Souls játékokat! Szinte már vallásos tisztelettel és áhítattal! Ez nálam a Dark Souls első részével kezdődött, és azóta is egyetlen egy dolgot voltam kénytelen kihagyni, ami a From Software Souls szériájához köthető, méghozzá a Demon's Soulst. A fő széria és a Bloodborne örökbecsű kedvenceimmé váltak és tették ezt pont olyan vészterhes időkben, amikor az emberek már kezdtek attól félni, hogy kiveszett minden fair és brutális játék a piacról. Ez a tendencia megdőlt és azóta ontja magából a szakma az igazi hardcore címeket (Darkest Dungeon és Sunless Sea valaki? Nézzetek utána!), de az úgynevezett Souls-like játékok közül egy sem tudta megközelíteni az atya-széria minőségét.

Mert mitől is Souls a Souls? Kompromisszummentes játékmenet, elképesztő pályatervezés, mélységesen mély rendszer és háttértörténet, közvetett történetmesélés és utánozhatatlan, nyugati mitológiába oltott keleti gondolkodású dark-fantasy világ.

A Souls-sorozat kétségtelenül egy vadiúj stílust teremtett magának a fentebb már említett Souls-like játékok képében, amikből eddig egyetlen egy sem tudott igazán megfogni, vagy magával ragadni, pedig próbálkoztam többek között a (kétdimenziósdárkszósz) Salt and Sanctuary-val és a (vikingdárkszósz) Lords of the Fallen-nel is. Hogy mi is lehetett a gond? Egyszerűen túl sokat, túl pofátlanul és túlságosan is fantáziátlanul emeltek át a nagyszerű lélek-szériából, anélkül, hogy meg tudták volna tölteni saját produktumukat lélekkel és az önállósághoz elegendő újításokkal. (és anélkül, hogy a felszínen túl is megértették volna, mitől is az a széria, ami...)

No, nem is csigázom tovább az olvasót... gondolom már kitaláltátok, hogy ez a tendencia megdőlt a Nioh képében, ezáltal pedig Ő lehet az első játék, aki ténylegesen és büszkén vállalhatja fel Souls-likeságát, hisz

nem klón és nem is rip-off, sokkal inkább első hírnöke egy új és ezek szerint valóban életképes stílusnak!  

A vérengzés balladája

A harc gyors és rendkívül elegáns. Minden egyes ütközet tulajdonképpen párbaj, a legegyszerűbb alapellenféllel való küzdelem is képes azt a hatást kelteni, mintha egyenrangú ellenfelek párviadala lenne. Ebből a szempontból leginkább a Bloodborne-ra hasonlít, de ezzel lassan be is fejeztem az összehasonlításokat, mert a harc már önmagában elég egyedivé teszi a játékot ahhoz, hogy kiléphessen a Souls-játékok árnyékából. Ennek oka egyrészt az okos játéktervezésben, másrészt a kulturális különbségekben rejlik. Míg ugyanis a Dark Souls és Bloodborne játékok a nyugati kultúrkörből merítenek (gótikus rémmesék, klasszikus lovagi kultúra és a sötét középkor harcmodora), addig a Nioh egy sokkal kifinomultabb, keleti, azaz pontosabban japán örökséget követ a szamuráj harcmodor és a busidó filozófia képében. Így míg egy szokványos dark fantasyhez nagyon is illik, hogy durván és repetitíven csapkodjuk az ellent, addig a Nioh környezetében ez igencsak idegen lenne.

Ezért kapunk három különböző harci állást, azaz harcmodort minden egyes közelharci fegyverünkhöz, ez pedig nemcsak elegáns, de egészen újszerű változatosságot is ad a csatákhoz, valamint egy olyan taktikai mélységet, ami csak nagyon kevés akció-rpg sajátja. Nem mindegy ugyanis, hogy melyik ellenfél ellen milyen fegyvert és azon belül is milyen harci állást választunk, ezeket ráadásul a kiélezett párbaj közben is könnyedén válthatjuk. (emlékeztek a Jedi Outcast és Jedi Academy játékokra? Ott is volt hasonló, de messze nem volt ennyire kidolgozott és főleg hasznos funkció)

201512081374491.jpg

Ennek van egy egyszerre pozitív és negatív hatása is. A pozitív, hogy képes a legegyszerűbb ütközetet is emlékezetessé tenni, a negatívuma viszont az, hogy ezt bizony csak emberszabású ellenfelek ellen igazán élvezetes kihasználni. Az óriási bossharcokban is alkalmazzuk a harci állásokat (alsó állás: gyors de gyengébb, középső állás: közepes gyorsaság és erősség, felső állás: lassú, erős csapások), de ezek kevéssé látványosak, izgalmasak vagy emlékezetesek. Ez a játékmeneti elem egyszerűen ember-ember elleni párbajra lett kifejlesztve, annak viszont közel tökéletes. Ettől függetlenül a játék fantasztikus és látványos bossokat fog elénk pakolni, nemes egyszerűséggel csak a hangsúly van sokkal inkább az alapküzdelmekre fektetve, mint a Souls, vagy szinte bármelyik más akció-rpg esetében.

A szinte végtelen számú harci lehetőséghez erősen hozzájárul a rengeteg fegyver, tárgy vagy akár páncél. Ezekből ugyanis tényleg hihetetlen sok lesz, már-már Borderlands szerűen sok, ha csak a fegyvereket nézzük, a játékos az első 2-3 óra alatt körülbelül 6-7 különböző típussal fog találkozni. (a klasszikus Katanától egészen a láncra függesztett pengéig, azaz a Kusarigamáig bezárólag)

3079848-nioh_screenshot03.jpg

Ugyan Kentaro Miura híres Berserk manga szériája inkább a nyugati kultúrkör fantasy hagyományait követi, ami a szettinget és a látványt illeti, annak szellemisége 100%-ig japán. Nyers, brutális, kíméletlen és kompromisszummentes tálalása azonban valami egészen egyedi, olyasmi, amit leginkább Tarantino stílusához tudnánk hasonlítani (mert a filmrendezés és a képregénykészítés közelebb áll egymáshoz, mint azt gondolnánk... és akkor nem is említettem még Tarantino és Miura közös, Kurosawa iránti rajongását, szóval itt minden mindennel összefügg...).

Nos, a Nioh képes úgy átvenni a Berserk nyers brutalitását, hogy mellette mégis megtartja a keleti környezethez illő precíz eleganciát.

Magyarán szamuráj harcot kapunk óriási szörnyekkel és elképesztően kemény párbajokkal egy végletekig mély akció-rpg képében. Jól hangzik mi? Elárulom: még annál is jobb!

A Playstation üdvöskéje

Ha van valami, amit fel lehet róni negatívumként, az a játék PlayStation-exkluzivitása. Ez persze nem a játék hibája, és mit sem csorbít az érdemein, egyszerűen csak megmásíthatatlan és szomorú tény. Viszont ha már a PlayStation mivoltán merengünk, érdemes pár dolgot megemlíteni. A játék már bőven a PlayStation Pro térhódítása idején jelent meg és mégis tökéletesen fut az alap PS4 gépeken. Ezt leginkább egy formabontó funkciónak köszönhetjük, ami megengedi nekünk, hogy a játékot Akció vagy Mozi módban is futtassuk. Az előbbi stabil, 60 körüli FPS számot és röccenésmentes, fluid játékmenetet ígér, míg a mozi mód szebb grafikával, de néhol csökkenő FPS számmal kecsegtet. Ez a két funkció olyannyira jó ötlet és olyannyira jól is működik, hogy ezentúl minden egyes PlayStation játékot felszerelnék velük. Hisz a grafika megszállottjai feláldozhatnak egy kicsit a játék gyorsaságából a szemkápráztató látványért cserébe, míg az olyanok, mint jómagam is, a játékmenetért cserébe beáldozzák a látvány egy részét. Én persze látványban sem vettem észre szinte semmi különbséget a két verzió között; az akció mód valóban fantasztikus és állandó futási sebességet jelentett, ezért egy pillanatra sem volt kérdés, hogy így fogom végigjátszani a játékot.

nioh_aug172016_19.png

Ha már kitértünk a technikai részletekre, érdemes megemlíteni, hogy a játék minden szempontból csodálatosan lett optimalizálva. A Souls-széria példának okáért híres szemkápráztató díszleteiről és rendkívül változatos helyszíneiről, de arról is, hogy ezek érdekében sokszor a játék sebességét kellett beáldoznia a készítőknek. Hogy ez hanyagság vagy a motor hibája volt-e, az teljesen mindegy... A Nioh esetében a készítők inkább biztonsági játékot próbáltak játszani, a grafika valahol félúton lavíroz a fotorealisztikus megvalósítás és rajzfilmes megoldások között, és ugyan nincsenek áll-leesősen fantasztikus díszletek, érdekesebbnél érdekesebb és szintúgy nagyon változatos helyszínekre kell számítanunk. (némelyiket ráadásul több napszakban is megcsodálhatjuk a mellék-küldetések rendszere miatt, minek folytán a történeti pályákat játszhatjuk újra más feltételekkel, ellenfelekkel, céllal, stb...)

Ha azt nézzük, hogy a Nioh egy egészen új sorozat, akár egy egész franchise első játéka és egyben instant klasszikusa, a készítőknek úgyis lesz még ideje és módja fejleszteni a játék epikus magaslatain vagy csupán grafikus megjelenésén. A helyzet itt az, hogy (nagyon okosan) egy fokkal a grafika fölé helyezték a stílust és ez tökéletesen illik a keleti mitológiába oltott dark fantasy eposzhoz.

Történet és történelem

A játék története valós történelmi eseményeken alapszik, mint azt fentebb már említettem. A feudális Japán egyik legzavarosabb és legvérzivatarosabb idejébe kalauzol el minket, a Tokugawa sógunátus utolsó éveibe és egy hosszú polgárháború kezdeti időszakába. A valós helyzet valami fantasztikusan lett keverve a démonok és istenek világával, a feudális Japán valós szokásaival és persze a tényleges történelmi személyek jelenlétével. De ami talán a legfontosabb, a játék nem akarja túlságosan komolyan venni magát. Miközben a játékmenet kemény és kíméletlen, az átvezetők tele vannak humorral és öniróniával. Ez néhol badass lazaságban, másutt túljáratott cukiságban jelentkezik, ennek furcsa elegye pedig tökéletesen ellensúlyozza a néha már-már frusztrálóan nehéz és főként sötét hangulatú tényleges játékos részeket.

A Team Ninja csapata szinte már-már boszorkányos ügyességgel lavíroz a közérthető és a hardcore, az underground és a mainstream között, de ezt nemcsak a történetmesélés sajátosságával, hanem játékmenetének gyémánttá csiszolásával is teszi.

3111634-nioh_screenshot15.jpg

Nem kérdés, a Nioh saját jogán lesz klasszikus, a konzolgenerációjának egyik legnagyobb csillaga! Biztos vagyok benne, hogy sok mindent kihagytam, ecsetelhetném hosszan a fejlődési rendszert, a rangokat, nem beszéltem a védőistenekről sem a különleges nehézségi fokozaton újrajátszható pályákról vagy a revenant rendszerről de a tesztem már így is hosszúra nyúlik és úgy hiszem, ezek már olyan apró finomságok és érdekességek, amit a játékos jobb, ha maga fedez majd fel. Hisz a teszteket nem azért olvassuk, hogy az helyettünk formáljon véleményt, hanem hogy felkeltse az érdeklődést, vagy éppen megmentsen minket tőle, hogy feleslegesen dobjunk pénzt ki az ablakon. Nos, ez utóbbi lehetőség a Nioh esetében nem valószínű, hogy fennáll, és remélem, cikkemmel sikerült ezt megerősítenem azokban, akik még kételkedtek a játék elvitathatatlan értékeiben.

Én is a kétkedőkhöz tartoztam, de rajongó lett belőlem.

Nioh-ot minden playstationnel rendelkező háztartásba!

 

nioh.png
Fontos linkek: 
William Adams csodálatos élete (magyar)
Akira Kurosawa filmjei (magyar)
Kentaro Miura: Berserk (angol)
Berserk: Anime -1997- (angol) 
James Clavell: A sógun (magyar)
Dark Souls (angol) 
From Software -Souls játékok- (angol)
Team Ninja -Nioh- (angol)

Varga Bálint Bánk

Megosztás:
Szólj hozzá!

7 videojáték karácsonyra

Varga Bálint Bánk 2016. december 24. 12:30
7 videojáték karácsonyra

Fenyőillat és rettegés Betlehemben!

oswald_asylum_unuse_cutscene.png

A cikknek elméletileg arról kellene szólnia, hogy milyen karácsonyi témájú játékot is ajánlunk nektek az ünnepekre… no de most komolyan… ismertek ilyet egyáltalán? Illetve amikor már a fülünkön is olvadt szaloncukor csordogál kifelé, a bőrünkre cukormáz tapad és csillagszórók soha ki nem törölhető fényemléke égett a retinánkba (hogy a tojáslikőrtől kába ünnepi vacsorákról ne is beszéljünk) pont egy valamire nem vágyunk: karácsonyi játékokra…

VISZONT nagyon fontos kérdés, hogy mégis mivel játsszunk az ünnepek alatt?

Főképp akkor, amikor már mindent beborít a műhó és mindenütt Amerikából importált műmikulások ülnek a műfák alatt. Ekkor érdemes elővennünk pár mostanában megjelent vagy témája miatt aktuális címet, amik feledtetni tudják az Ünnepek velőtrázó rémségeit, vagy éppen megdobják egy kicsit karácsonyi delírium andalító érzetét.

Kezdjük egy könnyed kis kalanddal:

Fran Bow

Mi más is tudná meghittebbé tenni a hó nélküli telünk hideg éjszakáit, mint hogy bekuckózunk egy forró csoki mellett és alámerülünk a szanatóriumban tartott elmebeteg kislány agytekervényeinek rémországába… Nem, ez nem az American McGee's Alice következő epizódja (ami szintén jöhetne már…), ez valami sokkal különlegesebb és főleg sokkal zavarba ejtőbb dolog… Klasszikusnak mondanám, mint point and click kalandjáték, de mégis túl különc ahhoz, hogy bármilyen értelemben klasszikusnak lehessen nevezni.

Halott gyerekek lelkei és egyéb szellemek, kalapos csontvázak és kecskefejű démon-boszorkányok fognak szórakoztatni minket, és a folyamatos rettenet mellett (ha elég elmebetegek vagyunk hozzá mi magunk is) óriási nagyokat fogunk kacagni. Na jó, lehet hogy az a kacaj néha inkább ideges, kényszeredett vagy kínos mosoly lesz, mert a játék nem átall minket szemtelen módon - ahol csak tud - mélyen megbotránkoztatni. 

franbow_12.png

Az egész… egyszerűen… gyönyörű… és felkavaró.

franbow_14.png

Shadow Tactics

De ha a gyomrunk most nem annyira vágyik a szürrealista horror-túrára, egy nemrég megjelent és hatalmas meglepetést okozó címmel is vigasztalódhatunk. Szakétól bűzlő szamurájok és a sógunk halálkommandója vár minket az év egyik legnagyobb meglepetésében, a Shadow Tacticsban, ami pontosan az, aminek tűnik, egy a feudális japánba oltott Commandos. Olyannyira az, hogy szinte zavarba ejtően nyúlja a nagy elődjei (Commandos 1-2-3, Desperados, Star Trek Away Team stb…) minden stílusjegyét, és spékeli meg azokat modern, nagyon mai szemhez és ízléshez illő elemekkel.

Ilyen a tökéletes kis csapatos taktikai stratégia, szóval reménykedjünk, hogy a Deadalic ezzel a szuper húzásával jól seggbe billentette és végre kissé fel is ébresztette ezt a cool de túl régóta hűsölő műfajt.

shadow-tactics-4.jpg

3021495-2433817465-10397.jpg

Híííííjá! Nindzsák!

The Last Guardian

Erről a játékról már írtam egy őszinte érzelmektől lucskos ömlengő cikket, de dióhéjban itt is leírom a lényeget nektek: Az ICO és a Shadow of the Colossus alkotói 9 év fejlesztés után végre létrehozták a majdnem tökéletes videojátékot, ami pont attól olyan, amilyen, vagyis hogy megpróbál egyáltalán nem videojátékként viselkedni.

Csodálatos utazás egy fiú és egy szörnyeteg szívszaggató barátságáról.

Ha nem durran már amúgy is szét a szívünk a sok érzelemtől a két ünnep között, ezzel a címmel még egy jó nagy adag (kellemesen édes) cukormázzal is beboríthatjuk azt!

a-screencap-from-the-last-guardians-demo-at-e3-2015.jpg

3129409-thelastguardian-impressions-thumb-nologo-20160913.jpg

TRIIIIIKÖÖÖÖÖÖÖ!!!!!

Final Fantasy XV

Nincs is jobb, mint a két ünnep közötti telezabált-nyugalmunkban belevágni egy újabb, epikus, grandiózus (morózus, neurotikus), monumentális, fenomenális kalandba amilyen egy hamisítatlan Final Fantasy…

cidney.jpg

final-fantasy-xv-12312213.jpg

Ráadásul örülhetünk, mint majom a farkának vagy mint bármelyik FF hős egy tubus hajzselének, mert a 15. epizód valahol ott folytatja a sorozat hagyományait, ahol a 12. rész abbahagyta. Fantasztikus, nyílt, szabad világ, jó (képű) karakterek, (és sajnos felejthető történet…) CID, gyönyörű látvány és akár 50-60 órányi farmolás (grindolás, tápolás, ki hogy hívja…) is várhat ránk, ha van gyomrunk és idegrendszerünk hozzá!

(Akinek még ez sem elég, nemrég jelent meg a World of Final Fantasy is, ami tulajdonképpen egy új konzolgenerációs gépeire szabott fanservice-szörnyeteg. Szintén megér egy próbát, de vigyázat, mert annyira Kawaii, hogy beszarsz!)

Chockobókra fel!

Dishonored 2

Szintén cikkeztünk már róla egy kimerítőt, de érdemes lehet újra elővenni a játékot (vagy most először elkezdeni) ugyanis megérkezett a New Game Plus mód, amivel akár két végigjátszás után is egészen új élmények várhatnak ránk ha harmadszorra is nekiesünk Dunwall és Karnaca korrupt és zsarnoki világának.(immáron kombinálhatjuk Corvo és Emily képességeit.)

dishonored-2-5-1280x720.jpg

dishonored-2-gameplay-e32016-screen-5.jpg

A Dishonred 2 e mellett pedig szimplán egy fantasztikus folytatás, és saját (orgyilkolós lopakodós) stílusában újfent és továbbra is az uralkodó erőt jelenti.

A történet ismét nem lett eget rengető de a pályák fantasztikusak és a játékmenetet sikerült még inkább a tökéletesség irányába csiszolni. Sohasem volt ennyiféle lehetőségünk egy-egy küldetés megoldására, ez pedig szinte végtelen számú újrajátszási lehetőséget jelenthet a kitartó és maximalista játékosoknak. Lehetünk a végletekig hidegvérű, besurranók, akik megkímélnek minden életet, de eltulajdonítanak mindent, ami nincs bebetonozva (Garett mód), vagy lehetünk kegyetlen és elmebeteg szupernaturális (tudom, hogy nincs ilyen szó grammarnácik!) sorozatgyilkosok is, akik abban lelik örömüket, hogy egy-egy ellenfelüket 30-40 -féle módon is eltehetik láb alól.

Bloodborne

Nem mai csirke, az igaz, sőt ráadásul egy újabb konzol exkluzív cím (fúúúúúúúúj!), de akkor is… Mi a franc lehetne ünnepibb, mint a bíborvörös hold fényében úszó gótikus katedrálisok végtelen sora, mint a barokkosan eltúlzott vérengzés végtelen variánsai, mint az egyetlen és örök Viktoriánus horror-tangó?!

A Bloodborne egy viktoriánus kori, dark-fantasy-horror történet a Dark Souls nyomdokain, ami furcsa mód tényleg sugároz magából valami megmagyarázhatatlan ünnepélyességet. Hogy mi köze a karácsonyhoz? Talán semmi… de vannak benne kísértetek és rosszabb borzalmak is, no meg hideg és hó és vér, szóval nagyjából minden, ami a karácsony és általában véve a tél hangulatához hozzá tartozhat.

bloodborne-featured.jpg

bloodborne_the_old_hunters.jpg

Mindenkinek javaslom, aki rendelkezik vele (vagy eztán fog), hogy szenteste környékén tegyen vele egy újabb kört, mert ilyenkor még varázsosabb ez a csodavilág, amivel a From Software-es srácok megajándékoztak minket...

maxresdefault_8.jpg

Ébredj vadász, közeleg az idő!
(...megszületett a Kisjézus!)

A Bioshock széria bármelyik része…

Szintén kissé megmagyarázhatatlan módon, de a Bioshock játékok számomra mindig is valami egészen különlegeset, valami magasztosat és ünnepélyeset jelképeztek. Nem csak azért mert átlagon felettiek minden értelemben, de talán a régies dallamok, az andalító muzsikák, vagy a csodás képek miatt is, amit ezek a játékok felvonultatnak előttünk, közelinek érzem őket a karácsony miliőjéhez. Bár együtt puncsozhatnék (mr.benemállapofám) Sander Choen-el vagy koccintanék a távolságtartó Sofia Lamb-el, esetleg pipázgathatnék Zachary Hale Comstock-al, miközben a csendes éjt hallgatjuk, természetesen bakeliten…

Ráadásul nemrég látott napvilágot a Bioshock The Collection is, ami PC játékosoknak talán nem nyújtott akkora élményt és újdonságot, de konzolon akár egy egészen új generációval is megismertethette a sorozat első két részének zsenialitását, valamint a Bioshock Infinite szintén remekbe szabott történeti DLC-it, azaz a teljes Burial at Sea opuszt.

bioshock-free-download-pc-full-version-3.jpg

callmeelizabeth_web.jpg

ss_2bf0689eb097e6ee451f74db1850253fd759ad08_1920x1080.jpg

Hmmm…
Rapture…
Szinte érzem a halszagot.
no meg persze a lőporét...
"Lennél szíves játszani ezekkel a játékokkal?"

Ti mivel vigasztalódtok vagy éppen kapcsoltok ki az ünnepek alatt?

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Varga Bálint Bánk

Megosztás:
6 komment

3,5 millió fontnál tart a Dark Souls társasjáték

Balázs AttiIa 2016. május 16. 17:32
3,5 millió fontnál tart a Dark Souls társasjáték

Az idei év egyik legnagyobb Kickstarter kampánya a végéhez közeledik.

darksoulsboardgaem.jpg

Korábban Nosfi kolléga már írt egy jó kis összefoglalót az éppen Kickstarteren arató Dark Souls társasjátékról, most viszont arról számolhatunk be, hogy a kampány szép lassan a végéhez közeledik. Egészen elképesztő lelkesedéssel fogadták a gamerek a játékot, a cikk írásának pillanatában 3 594 345 fontnál tart a kalapozás, és még 3 órán át lehet szórni a pénzmagot, hogy az utolsó stretch goal is meglegyen.

Megosztás:
Szólj hozzá!

Dark Souls társasjáték - vér, veríték és könnyek az asztal fölött

Nosfi 2016. április 20. 19:30
Dark Souls társasjáték - vér, veríték és könnyek az asztal fölött

Az utóbbi idők legmegosztóbb és legnehezebb videojátéka megformálódott a valós világban.

darksoulsboardgame.jpg

Természetesen Kickstarter

Megszokhattuk, hogy ha egy gyártó nem biztos benne, hogy van-e kereslet a termékére - mert például amikor egy videojáték társasba való átültetéséről van szó -, akkor Kickstareteren teszteli a hullámokat, (igaz, manapság szimpla sales felületként is sokan használják). Így tett a nemrég harmadik résszel debütált Dark Souls is, és a válasz az lett, amire mindenki várt: hát hogy a francba ne lenne??!!! 26 nap van hátra a kampányból és máris 200 ezer font fölött járnak, teljesítve az összes kiírt pledge goalt (igaz, ebből nem volt sok), négyszeresen túllépve a kezdőcélt. Ráadásul mindezt úgy, hogy abszolút nem bonyolították túl a dolgot: vehetsz egy játékot 80 fontérét (többet ennek többszöröséért), vagy ha bolt vagy, akkor hatot, némi kedvezménnyel. Ennyi, nincs szuper deluxe gyűjtői kiadás, nincs póló, nincs légy jó fej és támogass opció, és a készítőkkel sem lehet bratyizni csillagászati összegekért. De nézzük, hogy milyen lett maga a játék.

A Dungeon Crawler új dimenziói

Kicsit felejtsük most el a Dark Soulst, és nézzük meg, mit is kapunk 80 fontért, vagyis 31 ezer forintért. Egy remekül megkomponált és hangulatos, kooperatív „öld meg a szörnyet, vedd el a kincset, járd be barlangot, végezd ki a bosst” játékot, gyönyörűen kidolgozott figurákkal és pöpec játékmenettel - legalábbis első ránézésre. Aztán ha másodjára ránézünk, akkor rá kell jönnünk a legfontosabb különbségre: míg más játékban az ellenfeleket vesszük le ötpercenként a pályáról, itt a saját karaktereink hullnak ilyen sebességgel, és egy miniboss legyőzése felér azzal a katartikus élménnyel, mint amit akkor érzünk, amikor végigvisszük a Pandemic: Legacy-t. A játék nem tűri a hibázást, a csaták közel sem egyszerűek: stratégia, összebeszélés és áldozat nélkül a játék megnyerhetetlen. No és a szerencse sem árt, hiszen a kimerültséggel és a szörnyekkel egyszerre harcolunk, ráadásul minden döntésünk meghatározza a sorsunk, és egy nagyobb csata alatt akár 100-at is meg kell hoznunk. Cserébe garantáltam izgalmas, gyors és korlátlan lehetőségünk van az újjászületésre - akarom mondani az újabb és újabb halálra.

Bár sokkal könnyebb ettől nem lesz, de van játékmód tapasztalt gamereknek és olyanoknak is, akik csak most ismerkednek a társasjátékok világával. Mivel a nagyobb ellenségek minden alkalommal kicsit máshogy épülnek fel, a pálya pedig teljesen véletlenszerű, ezért igen sokszor végigjátszható anélkül, hogy megunnánk - már ha a karakterünk folytonos halála nem veszi el a kedvünket. A remekül megmunkált figurák a videojátékból jól ismert hangulatot hozzák, ráadásul ebből 30 darab jár. Ehhez jön még 6 karakterlap, 7 kétoldalú térkép, 162 kártya, több mint száz jelző és 15 kocka. Mindez a csoda a Steamforged Games gondozásában jelenik meg, akik letettek már az asztalra egy igencsak igényes Blood Bowl koppintást.

De visszatérve a nagy kérdésre, hogy akkor most jó-e ez nekünk. Nos, attól függ. Ha szeretjük a kihívásokat, és tudunk csapattal játszani, akkor ez minden bizonnyal megunhatatlan játék lesz számunkra. Ha már a videojátéknál is falhoz vágtuk az egeret/controllert, akkor inkább hagyjuk ki ezt a lehetőséget, bármennyire kecsegtetőnek hangzik.

Megosztás:
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása