Star Wars: Elveszett csillagok könyvkritika

Balázs AttiIa 2015. december 22. 17:47
Star Wars: Elveszett csillagok könyvkritika

Kézikönyv reménytelenül szerelmes űrnáciknak.

Én még így nem ültem fel soha egyetlen könyvnek sem. Át lettem verve, de nagyon csúnyán. Az egész azzal kezdődött, hogy az ég világon mindenki lehordta Chuck Wendig Star Wars: Utóhatás című könyvét, ami gyakorlatilag a Star Wars: Az ébredő Erő című film egyik legfontosabb felvezetője lett volna, legalábbis az egérgyár marketingesei nagyon el akarták ezt hitetni velünk.

A rajongók azonban túlnyomórészt visszaöklendezték Wendig könyvét, és mértéktelen sírásba kezdtek az új kánon minősége miatt, ám az új remény is felcsillant, mégpedig Claudia Gray fiatal felnőtteknek (magyarul Young Adult) szóló Star Wars regényének képében.  Az Elveszett csillagok egyáltalán nem kapott akkora marketingtámogatást mint az Utóhatás, mégis elképesztően meleg fogadtatásban részesült, egyesek az új kánon legjobb regényének nyilvánították, az önjelölt és hivatásos kritikusok csak úgy áradoztak az egyébként rendkívül veszélyesen hangzó “Rómeó és Júlia az űrben” sztoriról. Szóval úgy voltam vele, hogy ha az Utóhatással megmártózom az újkori Star Wars-irodalomban, akkor már az Elveszett csillagokat se hagyom ki.

Ajánlott soundtrack:

Claudia Gray könyve a Young Adult irodalom értékkészletéből válogatja a narratív és tematikai irányvonalait, amivel önmagában nem is lenne gond, elvégre láttunk már egész jó hasonszőrű irományokat kimászni fiatal felnőtt szagú mocsarakból. Gray azonban olyan végtelenül ízléstelen és giccses szörnyszülöttet alkotott mondataival, hogy olvasás közben végig olyan érzésem támadt, mintha férgek mászkálnának rajtam.

A történet középpontjában két jelucani fiatal reménytelen szerelme áll. Mindketten nagyon szeretik az űrhajókat, rajonganak az egyenruháért és mélységesen örülnek, amikor a birodalom annektálja a planétájukat. El is határozzák, hogy maguk is csatlakoznak a Birodalomhoz, felvételiznek az Akadémiára, és ők lesznek a legjobbak a legjobbak közül. Gyémánt diploma meg minden.

Kapcsolatuknak családjaik nem örülnek, mert ez a Jelucan egy olyan bolygó, ahol a különböző társadalmi osztályokba tartozó egyéneknek alapból utálniuk kell egymást (innen a Rómeó és Júlia párhuzam, ééérted?). Ettől függetlenül Thane és Ciena kapcsolata továbbra is bimbózik, ráadásul tehetségesnek is bizonyulnak, aminek köszönhetően felvételt nyernek a coruscanti birodalmi akadémiára és szép lassan elindulnak az űrnácisághoz vezető úton.

Innentől a könyv a Beverly Hills 90210, a Top Gun és a Star Wars rózsaszínűre darált elegyeként próbál okosakat mondani szerelemről, háborúról és minden egyébről, ami a kettő között van, de nem nagyon sikerül neki. Természetesen van bonyodalom is, a szerelemes pár hímnemű versenyzője, Thane megsejti, hogy szar van a birodalmi palacsintában, így őt a végzet a Lázadók Szövetségéhez sodorja, ám Ciena rendes űrnáciként továbbra is kitart a Birodalom mellett. Mert a becsület fontos dolog, kéremszépen.

Gray két dologgal próbált nagyot varázsolni: Egyrészt a Birodalom katonáinak emberarcot kölcsönzött és nem pusztán gonosztevőkként állította be őket, illetve történetét gyakorlatilag a klasszikus trilógia legfontosabb eseményeire fűzte fel, amivel szállította is a fan service-t. Ez egyébként kifejezetten jó ötlet volt, kellemes kikancsintások voltak a klasszikus részekre, mégis sántítottak picit, de tényleg nem volt ezzel különösebb gond.

Ciena karakterével viszont már annál inkább. A jelucani lánnyal megszületett a Star Wars univerzum legbutább szereplője, akinek gyakorlatilag csak a Birodalom létezik. Akár azt is hihetnénk, hogy ez a szerelmi történet róla és Thane-ről szól, de valójában Ciena a Birodalomba szerelemes reménytelenül. Ebből egyébként még lehetett volna egy érdekes és megrendítő sztori, de Gray inkább megmaradt a tiniknek szóló zsebromantikánál, a giccsnél és a rágógumi ízű bölcsességeknél. Ezért kaptunk egy túlságosan is hosszúra nyúlt évődést, szinte semmi feszültséget és néhány kellemes kikacsintást, hogy emlékezzünk, mégiscsak valamiféle Star Wars regényt olvasunk.

Verdikt

Claudia Gray Elveszett csillagok című könyve nem nekem szól. Egy végtelenül klisés történet fanatikus űrnácikkal, szerencsés véletlenekkel és arcpirítóan gyenge szerelmi jelenetekkel, amelyeket a klasszikus trilógiára csorgatva próbálnak feltálalni. Az eredmény egy borzasztóan rágós és egyben gejl szörnyeteg, amit már 14-15 évesen se könnyedén fogad be az ember gyomra, nemhogy manapság.

- Cae

Megosztás:
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása