Final Fantasy VII Remake - a dolgok elmúlásáról

Balázs AttiIa 2020. április 21. 20:29
Final Fantasy VII Remake - a dolgok elmúlásáról

Játszd újra, Cloud!

final_fantasy_vii_remake_key_visual169.jpg

Az 1997-ben megjelent Final Fantasy VII egy igazi mérföldkő volt a sorozat életében. Egy igen heves üzleti szakítás következtében ez volt az első Final Fantasy, amely már nem a Nintendo aktuális gépén, hanem az akkor még iparági újoncnak számító Sony PlayStation-ön jelent meg. Az új otthon és az új technikai lehetőségek pedig annak is megágyaztak, hogy a sorozat a pixeleket poligonokra cserélve belépjen a 3D-s játékok világába.

Van azonban még egy megkerülhetetlen aspektusa az eredeti Final Fantasy VII körüli mizériának, amelyet muszáj megemlítenünk, hogy helyesen tudjuk értelmezni a jelenséget;

 ez volt az első Final Fantasy, amelyre jelentős marketing büdzsét allokáltak, valamint ez volt a sorozat első darabja, amely Európában is megjelent hivatalosan. 

És akik esetleg emlékeznek az akkori videojátékos klímára, megerősíthetnek abban, hogy a játék körüli felhajtás nálunk is tettenérhető volt. Gondoljunk csak az akkoriban indult 576 Konzol magazinra, amelynek első számában kétoldalas szerelmes levélben cikkben kapott 100%-os értékelést a játék, amelyet egyébként a kiadvány történetében csak a Shenmue-nek sikerült megismételnie.

Szóval az eredeti Final Fantasy VII nagyot szólt mindenhol, és én ezt egyáltalán nem tudtam hova tenni. Már akkori szemmel is furcsa, csúnyácska játéknak számított, illetve a tudat, hogy ez valaminek számszerint a hetedik része, azt az érzést keltette bennem, hogy én ebből az egészből teljesen kimaradtam, még úgy is, hogy tudtam, nincs összefüggés különböző részek között. 

Ettől függetlenül amikor PC-n megjelent, magam is végigjátszottam és még élveztem is, de egyáltalán nem mondanám meghatározó játéknak a saját videojátékos karrieremben, ellentétben mondjuk a Baldur’s Gate-tel, amellyel szintén akkoriban találkoztam. Ízlések és pofonok, ugye. 

Másrészt pedig a személyes “érintetlenségem” okán úgy éreztem, hogy be vagyok oltva mindenféle nosztalgialáz ellen, aminek köszönhetően a játék okozta élményt is objektív módon tudom vizsgálni. De még mielőtt belevágunk, beszéljünk egy kicsit a japán művészetről!

82647a01-b049-4d17-8467-55aad5e5caad-cloud_midgar.jpg

Mono no aware

A Final Fantasy VII Remake végigjátszása közben gyakran eszembe jutott, hogy most éppen mennyire japán termékkel játszom, és bizonyos szempontból a VII. részhez köthető teljes mitológiát és az azt körüllengő pátoszt is ennek mentén próbáltam értelmezni, ami egy meglehetősen izgalmas gondolatkísérletnek bizonyult. 

Akinek nem fekszi meg a gyomrát a japán művészet és irodalom, ismerheti a mono no aware kifejezést, amely tulajdonképpen a dolgok, érzések és azok elmúlásának szépségét, megismételhetetlenségét jelenti. Ha a narratív művészeteket vagy a költészetet nézzük, ezt egy tipikusan japán sajátosságnak tekinthetjük, gondoljunk csak a néhány éve irodalmi Nobel-díjban részesült japán származású Kazuo Ishiguro teljes munkásságára, de a modern japán irodalom igazi nagyágyújánál, Murakami Harukinál is felfedezhetjük ezt a sajátos esztétikát. 

Miközben játszottam, nem tudtam elengedni a gondolatot, miszerint ez a mostanában tapasztalható nosztalgia- és remake-hullám tulajdonképpen ennek az esztétikai világnak a tagadása bizonyos szempontból, és ez számos kényes kérdést vet fel. Egyrészt nyilvánvaló, hogy szeretjük ezeket a játékokat, és már eredeti formájukban is képesek voltak nagyot alkotni. Gondoljunk csak a Shadow of the Colossusra vagy a Resident Evil 2-re. 

Az idő múlása azonban mégis azt mondatja velünk, hogy a kor elvárásainak mentén újra KELL alkotni vagy urambocsá’ gondolni ezeket a játékokat. Eszünkbe juthat a The Legend of Zelda: Breath of the Wild, ami az eredeti Zelda teljes újraértelmezéseként, kiteljesedéseként is értelmezhető.

Mintha nem akarnánk elfogadni, hogy egykori kedvenceinek ideje, szavatossága lejárt, ki akarjuk szabadítani őket, legalábbis az esszenciájukat, gondolataink nosztalgiával illatosított gyerekszobájából, eredeti formájukat azonban visszautasítjuk, elavultnak látjuk őket. Különös ellentmondás ez, hiszen nem hagyjuk, hogy elmúljanak, újraalkotásukkal pedig csalfa illúziókba kergetjük magunkat. Az újraalkotás viszont jellegénél fogva nem lehet képes reprodukálni az eredetit.

A Final Fantasy VII Remake azonban valamit nagyon másképp csinált, mint az előbb említett játékok, ami szerintem merőben más megvilágításba fogja helyezni azt is, ahogy az elkövetkezendő időszakban a videojátékok mindenkori remake-jeire fogunk tekinteni. És innentől tutira lesznek spoilerek.

18_event_cloud.jpg

Szép új világ  

Amikor kiderült, hogy a Final Fantasy VII Remake nem a teljes eredeti játék újradolgozása lesz, hanem annak csak első fejezete, talán jogosan erősödtek fel az elégedetlen és csalódott hangok. Az eredeti játékban kényelmesen lassú ritmusban 10 óra alatt kipörgethető Midgar önmagában hangulatos, ugyanakkor soványka élmény a tejles játékot tekintve. Magam is szkeptikus voltam, ám a rossz érzéseim hamar elillantak. 

07.jpeg

A készítők egyrészt jó érzékkel dolgozták újra a 97-es játék narratíváját, ami az ősrajongók számára biztosan kellemes élmény, ugyanakkor szerintem nagyobb bravúr, hogy úgy tudták ezt a kezdőszakaszt kiegészíteni, színesíteni, hogy az

történeti szempontból is egy jó ritmusban haladó, értelmezhető, jól lekerekített alkotásnak minősül, és a játékidőre sem lehet különösebb panaszunk

Normal fokozaton, az egy játék során lehetséges összes mellékküldetést elvégezve 44 óra alatt jutottam el a végefőcímig. 

05_jessie.jpeg

Midgar egyszerre taszító és gyönyörű, hihetetlen és meggyőző, bizonyos helyszínei mesékbe illően csodálatosak. Ugyanez igaz hőseinkre is, akik közül ebben felvonásban Cloud, Barret, Tifa és Aerith kapott helyet. Ők már az eredeti játékban is jól körvonalazott, komplex nevezhető karakterek voltak, ami a remake-ben is visszaköszön, ugyanakkor a készítők nagyon jó ízléssel mozgatták képzeletbeli kamerájukat azokra a szereplőkre is, akik a 97-es változatban tényleg csak háttérszerepet kaptak. Itt elsősorban Jessie-re, Wedge-re és Biggsre gondolok, akik a nagyobb rivaldafénynek köszönhetően szerethető, kellemes szereplőkké léptek elő.

Midgar élettel teli, karakterei hihetők és átélhetők, ez viszont önmagában talán kevés ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy egy kiváló játékkal van dolgunk.

Ez viszont egy tök jó kiindulási pont volt ahhoz, hogy a négy évvel ezelőtt bejelentett remake-et is a helyén tudjam kezelni. Egyrészt - bármennyire szentségtörésnek is hangzik - tökéletesen indokoltnak tartottam, hogy a Final Fantasy VII kapjon valamiféle ráncfelvarrást, hiszen a játék, megjelenése, technikai megoldásai rendkívül elavultak, még azt is megkockáztatom, hogy a korábbi, Super Nintendóra kiadott darabok mellett is jócskán alulmaradnak egy mai összevetésben.

17_seventh_heaven_tifa_event.jpg

A harc:rendszer

Az eredeti Final Fantasy VII-nél leggyakrabban a történetet szokták emlegetni, amikor az erősségei kerülnek szóba, de gyorsan szóba szokott kerülni a materia alapú harcrendszer is, ami ügyesen bolondította meg az egyébként öregesnek számító körökre osztott harcrendszert. A remake ebből a szempontból már szigorúbb kézzel válogatott a múltból. A materiák helyes kiválasztásán és használatán alapuló alrendszert megtartották, a körökre osztott harcot viszont felváltotta egy valós idejű, illetve annak lelassításán alapuló rendszer, ami egy régi motorosnak bizony nem biztos, hogy könnyen kézre fog állni.

05_tifa_limit_stance_en.jpg

Az új rendszerben harc közben a maximum háromfős csapatunkban egyszerre egy karaktert vezérelhetünk, ám mindvégig lehetőségünk van váltogatni a szereplők között. És igen, szükség is lesz rá, ugyanis

a Final Fantasy VII Remake mesterséges intelligenciája finoman szólva is pocsék.

Ez az első komolyabb harcoknál rendkívül frusztrálónak, kaotikusnak bizonyulhat, ugyanakkor idővel hozzászokhatunk a folyamatos váltogatáshoz, és ellenfeleink gyenge pontjainak (néha szó szerinti) kiaknázásához.

Összességében nehéz lenne azt állítani, hogy egy maximálisan élvezetes harcrendszerrel lenne dolgunk, de szerencsére a különböző karakterek teljesen eltérő stílusának és fegyvereinek köszönhetően van tér és lehetőség a felfedezésre, taktikázásra, ami nálam elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a majd’ 45 órás végigjátszás alatt ne nagyon unjak rá a dologra.

Koncert a rothadó pizza alatt

Az eredeti játék zenéje a technikai limitációk ellenére is a videojáték-történelem egyik legjobban sikerült soundtrackje, a remake azonban itt szó szerint csavart egyet potméteren és olyan hangélményt teremtett a játék alá, ami önmagában is fantasztikus.

 A klasszikus, jól ismert dallamok nagyzenekari, újrahangszerelt változatai fantasztikusan jól szólnak, de az új szerzemények között is van egy-két olyan darab, amire az eredeti zeneszerző, Uematsu Nobuo is elégedett csettintene valószínűleg. Hallgassátok meg ezt, és mondjátok, hogy nincs igazam:

Ne légy mindig hű önmagadhoz

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy a Final Fantasy VII Remake készítői biztosra mentek. Alapvetően tartották magukat a jól ismert narratívához, a nyikorgó, régimódi harcrendszert pedig leváltották egy pörgős, a modern kor elvárásaihoz illeszkedő játékmenetre. 

Azonban hoztak egy olyan döntést is, ami szerintem túlmutat az eddigi remake-eknél tapasztalható hozzáálláson: aprólékosan adagolva, szépen felépítve, de a játék végén teljesen eltértek a 97-es eredeti történetszálától, ami miatt a “remake” megnevezés helyett a “reimagination” kifejezés talán találóbb lenne.

aerith_keyart_1920x1080.jpg

És itt kanyarodnék vissza az írás elején taglalat mono no aware gondolatkísérlethez, ugyanis ez az elágazás és teljes újraértelmezés művészi szempontból is hatásosabb. Mintha hagyná elmúlni és ezáltal megdicsőülni, széppé válni az eredeti játékot. A készítők, írók jó ízléssel idézték fel az eredeti játék történetét és hasonlóan jó ízléssel jutottak arra a megállapodásra, hogy végül az eredeti Final Fantasy VII-től elkanyarodnak, amikor a játékosokat a végefőcím előtt egy ismeretlen utazásra invitálják.  

Amellett, hogy ez kreatív szempontból is egy bátor döntés, gesztusnak sem utolsó, hiszen a remake így nem is óhajtja kétségbe vonni az eredeti játék létjogosultságát és helyét a játékvilágban. A Final Fantasy VII Remake nem akar az Ultimate Final Fantasy VII élmény lenni, hanem a saját útját akarja járni, és ez rendkívüli módon becsülendő a mai játékos világban.

Végszó

Élveztem a Final Fantasy VII Remake-jét. Nem alapmű nálam és távolról sem tökéletes, mégis tartalmas szórakozást nyújtott, amire a The Legend of Zelda: Breath of the Wild óta nálam egy videojáték sem volt képes.

 

Megosztás:
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://diceandsorcery.blog.hu/api/trackback/id/tr2515629442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.