Tokió királya – társasjáték-ajánló

kovacs.lehel 2017. december 01. 20:30
Tokió királya – társasjáték-ajánló

Zs kategóriás filmek első osztályú tálalása

Vannak filmek, amik jók, vannak, amik borzalmasak. És vannak olyanok, amik pont borzalmasságuk okán tudnak roppant szórakoztatóak lenni, így kiérdemlik a kultstátuszt az idők során. A különböző metropoliszok porig rombolását bemutató „Zs” kategóriás szörnyfilmek külön zsánert képeznek a zsáneren belül, és biztos vagyok benne, hogyha minden geek a szívére teszi a kezét, tud mondani legalább egy ilyen filmet, amit bűnös élvezettel eltelve legalább hússzor látott már (ha nem többször). Pontosan ezt lovagolja meg a 2011-ben megjelent, majd idén némi ráncfelvarráson átesett Tokió királya és Power Up! című kiegészítője.

Richard Garfield korunk egyik legmeghatározóbb játékdizájnere, többek közt az ő szerzeménye a gyűjtögetős kártyajátékok műfaját megteremtő Magic: The Gathering, de blogunk hasábjain is foglalkoztunk már játékával (Kincsvadász kritikánkat erre találod). Valami furcsaság okán egyik legnépszerűbb játékával, a Tokió királyával még nem foglalkoztunk, csupán egy rövid bekezdés erejéig tavalyi karácsonyi társasjáték-ajánló cikkünkben. Nem csak az ünnepek közeledte, hanem a játék magyar nyelvű második kiadása is indokolttá teszi, hogy újra elővegyük a gémervilág kedvenc kockapókerét, és írjunk róla egy részletesebb ajánlót.

A pusztítás hat kockája

A Tokió királya egy 2-6 fő által játszható, nagyjából 30 percnyi önfeledt szórakozást nyújtó társasjáték. A sztori szerint Tokió elpusztításának leszünk tanúi, de szerencsénkre nem elszenvedői, hanem okozói leszünk ennek a jeles eseménynek. Egyetlen apró probléma, hogy szörnyünkkel nem egyedül törekszünk a japán főváros földdel egyenlővé tételére, a többiek is pontosan ezen munkálkodnak, miközben igyekszik mindenki mindenkit akadályozni. A cél tehát, hogy mi okozzuk a legnagyobb rombolást (a játék szerint ezt 20 csillagnyi pont begyűjtése fejezi ki a legjobban), vagy mi iktassuk ki a többi szörnyet a játékból, hogy nyugodtan tudjuk befejezni „mesterművünket”.

Rombolásra teremtett szörnyeink név szerint (balról jobbra haladva, a felső sorral kezdve): Űrpingvin, Kongrilla, Marslakos, Kibercicó, Gigaszaurusz és Sárkátron

A játék a Iello kiadó szokásos méretű (lásd: A Téboly Nagykönyve) dobozában érkezik, ami egy játékszabályt, egy játéktáblát, egy pakli kártyát, hat fekete és két zöld dobókockát, műanyag energiajelölőket, néhány egyéb jelölőt, illetve a kartonból készült hat szörnyet és a hozzájuk tartozó karaktertáblákat és figuratalpakat tartalmazza. A minőségre nem lehet panasz, a francia kiadó mind vizuálisan, mind kivitelezésben hozza a tőle elvárható szintet.

Mi van, ha már megvan az előző kiadás?

Jó neked, nem kell megvásárolnod ezért az újat, ugyanis a játékmenetben konkrétan nem történt változás. A játék egyrészt átesett némi grafikai és szövegezési ráncfelvarráson, illetve jogi problémák miatt két szörnyet ki kellett cserélni: így lett Cyber Bunny-ból Cyber Kitty (Kibercicó), illetve a Kraken-ból Space Penguin (Űrpingvin).

Ez az alapjáték szempontjából semmilyen változást nem jelent, viszont a már magyarul is elérhető Power Up! kiegészítőt már érinti az evolúciókártyák miatt. Szerencsére a Iello volt olyan jófej, hogy a kiegészítő új kiadása (az első egyébként nem jelent meg magyarul) mind az első kiadás óta kikerült, mind az új szörnyek evolúciókártyáit is tartalmazza.

Ami a játékmenetet illeti pofon(!)egyszerű ügyről van szó: választott szörnyünkkel (az alapjátékban nincs köztük a kinézeten kívül semmilyen különbség) vagy 20 pontot, vagy a többi szörny likvidálását szeretnénk elérni (mindenki a maximális 10 életpontjával kezd). Ehhez a kör elején dobni kell a hat fekete dobókockával, majd a kockák akciót végre kell hajtani. Alapvetően szerencsejátéknak hangzik – végső soron tényleg az is –, viszont nem egyszerű kockadobálásról van szó, ugyanis két újradobási lehetőségünk van, mintha kockapókereznénk. Tehát ha dobtunk, akkor tetszőleges számú kockát „félrerakhatunk”, a maradékkal újra dobhatunk, majd ezt megismételhetjük még egyszer (sőt, az előzőleg félretett kockákkal is újra szerencsét próbálhatunk, ha úgy jön ki a lépés).

A varázslat abban leledzik, hogy nem sima pöttyös dobótestekről van szó, hanem játékra szabott kockákról.

A dobókockák közt egyébként nincs különbség, mindegyiknek ugyanolyan oldalai vannak: három oldalán 1-3 számok találhatóak, illetve van egy mancsos, egy szívecskés és egy villámos oldaluk.

A számozott oldalak lényege, hogy ha minél több ugyanolyan számot dobunk, annál több pontot szerezhetünk. Ehhez legalább három ugyanolyan értéket kell gurítani – három 1-es 1 pontot, három 2-es 2 pontot, három 3-as 3 pontot ér –, illetve minden további ugyanolyan szám további 1 csillaggal fog jutalmazni minket (tehát például a négy 3-as kocka 3+1 pontot fog érni).

A többi oldal ennél már sokkal izgalmasabb.

A mancsokkal lehet egymás támadni: ahány mancsot dobunk, annyi sebzést ejtünk a másikon. De hogy pontosan kin? Hát az attól függ! A játéktáblán van – játékosszámtól függően – egy vagy két mező, ahol egy-egy szörny állhat. Ha egy szörny ezeken a kiemelt helyeken tartózkodik, a mancsaival az összes olyan játékost sebzi, aki nincsen fent a táblán. Ez így jól hangzik, de megvan ennek az árnyoldala is: ha a többi játékos dob mancsot, akkor ők a bent lévő szörnye(ke)t fogják sebezni. Ez utóbbi esetben a városban lévő játékos dönthet, mit szeretne csinálni: maradna, vagy cserélne az éppen őt támadó játékossal (akinek ekkor nincs választása, hogy belép-e a városba vagy sem).

Ezen a ponton érdemes arról beszélni, hogy

miért is jó Tokióban lenni.

Egyrészt a belépéskor pont jár. Másrészt onnan mindenkit egyszerre lehet ütni (ellenben gyógyulni nem lehet, lásd lentebb). Harmadrészt minden eltöltött kör után további pontok járnak.

Tehát ha valaki a városban marad, akkor biztosítja a következő körökben járó pontjait, feltéve, ha kihúzza addig, hogy újra rá kerüljön a sor.

Sebesülni tehát könnyedén lehet, gyógyulni már kevésbé. Ehhez nem árt ugyanis a kocka szívecskés oldalát kidobni (egy szív = egy gyógyulás), illetve ügyelni kell arra is, hogy ezt lehetőleg Tokión kívül tegyük.

A kocka villámos oldalával energiára (zöld kis kockák) tehetünk szert. Ez gyakorlatilag a játék fizetőeszköze, amivel a körünk végén a három felcsapott kártya közül vásárolhatunk (ha ezek nem tetszenek, két energiakockáért eldobhatjuk a „piacot”, hogy új lehetőségeink legyenek). Minden kártyából két példány van a pakliban, és két fő típusuk van: vannak egyszer használatos, illetve állandó képességeket nyújtó lapok. A képességek elég széles skálán mozognak, egyaránt vannak jutalmat adó (így lehet pl. 10-nél több életünk, vagy bónusz zöld dobókockánk), és a többieket csúnyán szívató kártyák.

A játék nagyjából ennyi: dobás (újradobás, újradobás), akciók végrehajtása tetszőleges sorrendben, bevásárlás, következő játékos.

A parti addig tart, amíg valaki el nem éri a 20 pontot vagy le nem zúzza a többi szörnyet.

Darwin is megirigyelné

Aki szeretne egy „kis” csavart vinni a játékba, annak lehetősége van a Power Up! kiegészítő beszerzésére is. Azon kívül, hogy ez a kis pakk egy új szörnyet hoz a játékba a rejtélyes távol-keleti Pandakai személyében, minden szörny saját személyre szóló, 8 kártyából álló evolúciópakli boldog tulajdonosa lesz.

Ilyen kártyákhoz jutni nem olyan egyszerű, ugyanis három szívet kell dobni, amiket kártyahúzáskor nem lehet gyógyulásra használni (ellenben Tokióban is előadhatjuk ezt a mutatványt). Az evolúciós képességek – hasonlóan a többi kártyához – lehetnek egyszeriek és állandóak, és egyébként szörnyre szabottak, így eléggé növelik a játék tematikusságát.

Több, mint szerencsejáték (de azért nem sokkal)

Tavaly nem véletlenül került be a Tokió királya a karácsonyi ajánlónkba. Igen, gyakorlatilag kockapókerről van szó. Igen, simán előfordulhat, hogy kiesel a játékból. Mégis,

ez az egyik leglazább és legszórakoztatóbb levezető társasjáték, amit ismerünk.

Ennek egyik oka a körítés. A Tokió királya roppant színes és „rajzfilmes” illusztrációi gondoskodnak a hangulatról és arról, hogy ne vegyük túl komolyan – szerencsére a játék sem teszi ezt magával. Mindeközben minden nagyon jó minőségű, a kockákat külön öröm kézbe fogni, és dobni velük.

A másik ok, hogy a játékmenet elég egyszerű, a játékidő pedig elég rövid ahhoz, hogy ne zavarjon a magas szerencsefaktora, se az egymást kiejtős oldala a játéknak. A Tokió királya egyértelműen nem az előre tervezgetésről, és a jól átgondolt akciókról, sokkal inkább az „éppen azt ütöm, akit érek” fílingről szól, ezt pedig tökéletesen szállítja.

Persze a játék azért több szimpla kockadobálásnál. Egyrészt a kockák válogatása és újradobása ad némi kontroll érzetet, másrészt a vásárolható kártyák komolyan képesek befolyásolni egy-egy parti menetét. Ez utóbbiból egyébként 33 különböző féle van a pakliban, mindegyikből két példány. A kártyák képességei kellően változatosak és erősek, egy-egy jó kombóért (vagy adott esetben annak megakadályozásáért) komoly harcok bontakozhatnak ki szörnyeink között.

Egyetlen furcsasága az alapjátéknak, hogy a szörnyek közt gyakorlatilag semmilyen különbség nincs a kinézetükön kívül, de szerencsére a Power Up! kiegészítő ezt a problémát is orvosolja. Sőt, mivel tisztában vagyunk a szörnyünk paklijában lévő kártyák képességeivel, kicsit javítja a játék tervezhetőségét is a játékmenet felesleges bonyolítása nélkül.

Összegzés

A Tokió királya egy abszolút könnyed, magát véletlenül sem komolyan vevő, ám annál szórakoztatóbb társasjáték, amit nemtől és kortól függetlenül bárkinek merek ajánlani. Mind a kisebbek, mind a nagyobbak (és most ideértem a nyitottabb és fogékonyabb idősebb korosztályt is!) számára önfeledt perceket képes szerezni.

Örök kérdés, hogy sértődős játékosokkal érdemes-e ilyen direkt konfliktust nem nélkülöző játékot játszani. A válasz általában nem, de lehet, hogy a Tokió királyával érdemes próbát tenni: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bárkiben is komoly indulatot keltsen ez a játék.

Játékosszám tekintetében a doboz szerint 2-6 fővel lehet játszani, amivel némileg vitatkoznék. Két fővel sérül a játék egyik legérdekesebb aspektusa (ki van bent, illetve kint Tokióban, és így mennyi sebzést lehet elszenvedni és okozni), hat fővel pedig érdemes szem előtt tartani, hogy az első kieső végig kell, hogy ülje azt a 25-30 percet, amíg a többiek lepörgetik a partit.

Ha azonban egy laza, 3-5 fő által gyorsan lejátszható be- vagy levezető játék hiányzik a gyűjteményből, akkor mindenképp érdemes beszerezni, hogy eldőljön végre: ki is Tokió igazi királya.

Akinek pedig bejött a játék, mindenképp érdemes lecsapnia a Power Up!-ra is, hiszen egy könnyen használható, mégis a játékélményhez nagyon sokat adó pakkról van szó – a bátrabbak akár rögtön hozzá is csaphatják az alapjátékhoz.

A játék új kiadását és a cikkben használt képeket a Reflexshop bocsátotta rendelkezésünkre.

A karácsonyra való tekintettel – a készlet erejéig – mind az alapjáték, mind a Power Up! kiegészítő vásárlása esetén egy X-Smash Tree nevű promószörnny is jár a romboláshoz!

Megosztás:
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://diceandsorcery.blog.hu/api/trackback/id/tr4513409933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.