A Horizon Zero Dawn szép. Továbbmegyek, a H.Z.D valami kicseszett mód szép, és az a szép benne, hogy szépségét nem csak a grafikája, sőt nem is csak külcsínbéli jellemzői határozzák meg. Szép a célja, szép a mondanivalója, szép a főhősnője, igen szép a grafikája is (fú, de még mennyire!) és szép a története. Nemcsak a játékon belüli történet, de még a játék születésének története is. A Horizon Zero Dawnt valami megfoghatatlan, fennkölt szépség és kecsesség járja át.

A játék bejelentése óta csendes, hatásos, visszafogott és mégis bivalyerős marketinget folytatott. Azt a szerény és őszinte fajtát, ígérgetések, alkudozások, hazugságok nélkül. (azt a nagyon ritka faját...) Nem is volt szüksége nagy szavakra, hisz az elejétől fogva a “hűha” faktort célozta meg és nem is kérdés, hogy jól telibe trafált vele, minek eredményeképp majd minden PS4 tulajdonos tűkön ülve várta a megjelenést, attól függetlenül, hogy véresszájú CoD-os, RPG-s, vagy hajthatatlan Naughty Dog fan...

És mit ad a gépisten, a Horizon az egyik legnagyobb konzolválasztó cím lett!

Nem is találhattunk volna méltóbb játékot rá, hogy az első Dice & Sorcery hangulatvideót elkészítsük, így mielőtt belevágtok a cikkbe, nézzétek meg a kőbaltával faragott kis videónkat, amit klasszikus PS4-es végigjátszásunk alatt rögzítettünk:

És ha már klasszik PS4 került szóba:

Pro vagy nem Pro, ez itt a kérdés…

A legnagyobb félelmem az volt, hogy miután sima PS4-en tesztelem a Horizont, az esetleges teljesítménycsökkenés miatt kénytelen leszek PS4 Pro-n is kipróbálni, hogy mindenre kiterjedő, objektív cikket tudjak írni nektek. Nem lett rá szükség, az alábbi képek és videós részletek mind az én sima PS4-es végigjátszásomból valók, látható, hogy gyönyörű, részletgazdag, de ami sokaknak még fontosabb: röccenés, akadás, fps drop nélküli, fluid és folyamatos.

Már-már azt kell, hogy mondjam, ilyen egy tökéletesen optimalizált a játék, még a töltési idők is szuper rövidek, pedig a világ szuper nagy és szuper mozgalmas. A Horizon Zero Dawn egy Uncharted 4 szinten profin összerakott játék, a technikai oldalról legalábbis biztosan. De nézzük a többi fontos szempontot is!

Történet?

Van-van, ezt nem tagadom. Aloy nővé érése, felelősségteljes mások és önmaga számára is fontos személlyé cseperedése szép ívben, ízlésesen elmesélve kerül elénk, sajnos azonban a történet majd minden más aspektusa felejthető. Spoilermentesen eldarálva: hősnőnk Aloy elanyátlanodva (bocsánat!), szóval anya nélkül került a Nora törzshöz, akik pedig durva és eléggé kitaszító jellegű matriarchális társadalomban élnek. Így Aloy maga is kitaszítottá válik, a törzsközösségen kívül, a vadonban kénytelen boldogulni. Egy Rost nevezetű veterán kitaszított veszi magához és neveli lányaként, felkészítve rá, hogy egy napon majd, a nagy próbát teljesítve (ez a "bizonyítás") majd teljes értékű tagja legyen a törzsnek. Egy napon… addig azonban sok mindent kell még tanulnia a kicsi Aloynak, és a kicsi játékosnak is, ugyanis a gyermek bőrébe bújva élhetjük át az utóbbi idők legkreatívabb és egyik legszebb oktató-bevezetőjét, azaz tutorialját.

Az alapvetésre tehát mondható, hogy eléggé közhelyes, de szépen bontják ki nekünk és okosan is tálalják a Guerillás srácok. (Gyengébb érzületűeknek itt-ott határozottan könnyfakasztó is lehet!)

A gondok ott kezdődnek, amikor átesünk azon a bizonyos próbán (azaz a játék kb. harmadik, negyedik órájában), beüt egy nagy katasztrófa, ránk zúdítanak egy csomó infót és készen kapott kérdést, majd szabadon engednek a bődületes nagy és bődületesen veszélyes világban, afféle „csak te mentheted meg a világot” – módon. Magyarán mondva - hogy továbbra is spoilermentesek maradjunk - a lány, akinek legnagyobb gondja eddig a beilleszkedni akarása volt, hogy megszerettesse magát azokkal, akik kitaszítottsága miatt fujoltak rá, hirtelen a világ közepén találja magát, egy óriási rejtély részévé válik, és persze rápakolják az egész törzs (sőt, tulajdonképpen az egész emberiség) megmentésének felelősségét... (komolyan, mint egy klasszikus JRPG-ben!) A készítők egy körülbelül egész estés mozifilm teljes cselekményét képesek belesűríteni fél órányi játékmenet-átvezető kombóba, ami a nagyon szépen elindított történetet meglöki ugyan (ez nem kérdés!), de az kissé pofára is esik tőle…

Értem én, hogy ez meghökkentő, eléggé hajazott az Apocalypto hirtelen idillbe belecsöppentő horror-katasztrófájára a rabszolgavadászokkal, de valahogy kapkodós és izzadtságszagú az egész. Szerencsére a játék később megnyugszik. Vesz egy nagy levegőt, összeszedi magát… olyan mint egy kis kamasz, aki az első csók után rögtön letépné a bugyogót, de a lány azt mondja neki: “Na-na, lassan a testtel, csak szépen lassan, de hidd el, ha türelmes vagy eljutunk oda is!”  -  szóval a történet úgy, ahogy magára talál és bár nem kell előre megjósolhatatlan, áll-leszakadósan nagy csattanókat várni, összességében egy eléggé korrekt mesét kapunk a Horizonnal. (a záró képsorok már stabilabb érzelmi állapotúaknak is könnymorzsolósak lehetnek!)

És a játék?

Hát igen… valljuk be, aki megveszi a Horizont, elsősorban nem a története miatt teszi. Hisz mind láttuk a trailereket, a Jurassic Parkot idéző hangulatképeket, és mi igazából akármit is hazudnánk magunknak, nem is akartunk mást,

csak gigászi robotdínókra vadászni egy új ősvilágban, bámulatosan nagy tereket bejárni, és egyszerűen… szabadnak lenni egy gyönyörűre képzelt helyen!

Megnyugtatásul közlöm a játék pontosan ezt kínálja, nem sokkal többet és egy csipetnyivel sem kevesebbet. A szépsége lenyűgöző, a National Geographic professzonális fotósának képzeltem magam, amint a játék (Unchartedből átemelt) fotó-módjával szórakoztam naphosszat, hogy megkapjam ezen cikkbe is beemelt képeket. Ráadásul azt is el kell mondanom, hogy semmilyen effektet nem használtam, szóval klasszik pS4-en így néz ki a játék, ahogy a képeken látjátok, szóval igen, ezek nem a játék kiadása előtti promó-képek, vagy agyon photoshopolt szörnyszülöttek, csupán screenshotok a végigjátszásomból. Néha úgy is éreztem, mintha ezt a játékot azért készítették volna, hogy gyönyörű képeket lehessen kattintani benne, akár egy szép és ígéretes, de a valóságban soha meg nem jelenő tech-demó esetében.

Aki olvasgatja a cikkeimet, már bizonyára rájött, hogy számomra a grafika másod-harmad-negyedrangú szempont, de azt Én sem tagadom, ha valami arcpirítóan szép és képes a szépségét nem öncélúan és egyoldalúan parasztvakításra használni, helyette a produktum összértékének építésére alkalmazni. A Horizon pontosan ezt teszi; önzetlenül, érdek nélkül gyönyörködtet.

A környezet káprázatos, az azt megtöltő robot-őslények pedig elevenebbnek tűnnek mint eddig bármilyen dínós játékban hús-vér társaik valaha is… Viselkedésük és mozgásuk elképesztően sokrétű és kidolgozott, és míg az ember azt hinné “szép, szép, de valahogy mégis sánta ez a robotos koncepció”, a játék annyira önmagától értetődően és olyan természetességgel tálalja ezt, hogy simán elhisszük neki; “Ez a jövő. Szóval ez pont így normális!” Egy pillanatra sem éreztem környezetidegennek az óriási robotokat az őskorra hajazó posztapokaliptikus világban, pedig ha valaki azt mondja nekem, hogy komolyan fogok venni egy “lézerszemű-robotdínós-ősemberes” játékot azt még pofánröhögésre sem méltattam volna.

Szépek vagyunk, itt vagyunk, de most mégis merre?

A játék első 1-2 tanító óra után tényleg teljesen szabadon enged majd minket, és mi hirtelen azt sem tudjuk, mit csináljunk. Banditatáborok felszámolása, robo-dínó vadászat, gyűjtögetés és “krafting” (ezerrel!), mellékküldetések tömkelege vagy csak kalandozás, céltalan bolyongás, az őscivilizáció maradványainak felkutatása. Van mit tenni és mégis, a játék nem kerget őrületbe minket semmitmondó, olcsó tartalommal kecsegtető tucattevékenységeivel, nincs az az érzésünk, mint mondjuk majd minden az utóbbi években napvilágot látott nyílt világú játéknál, hogy “tök jó, hogy ennyi mindent lehet csinálni, de mégis kinek van erre ideje?” A Horizon a mennyiséget a minőséggel váltja ki, és ezzel ad nekünk tényleges, valódi szabadságot! Mert valljuk be, szaladni akarunk és géplovakon vágtatni, pusztákon átvágni és erdőkbe hajtani és kurvára nem érdekel minket a 933. fech-quest, amit le akartok nyomni a torkunkon!

Fontos megjegyzés profiknak: aki ennél is több szabadságra vágyik kapcsolja ki a HUD-ot, minden jelzőt, minimapot, tényleg mindent és egy egészen új szintre emelheti a korlátlan szabadság érzetét! Javaslom egyébként ugyanezt majd minden más open-world világú játéknál, a hasonló témájú Far Cry Primalt simán jó játékból képes ez az egyszerű kis húzás nagyszerűvé tenni!

Okézsoké! Na és a bunyó?

Bunyó? Ho-hóóó barátom, az is van kérlekszépen! De még milyen... !

Iszonyatosan örültem, hogy nem kaptunk egy újabb Arkham harcrendszer klónt, ami inkább hajaz egy ritmusjátékra, mint valódi akció-kaland harcrendszerre. (bár pl. a Mad Max-hez nagyon is illett ez.) Igazi, valódi képességalapú és eléggé kíméletlen harcrendszert fogunk látni, amiben gyors reflexeinkre épp úgy szükségünk lesz, mint tervező készségünkre és taktikai érzékünkre. (no jó, nem kell azért Dark Souls-i szintű centire kiszámolt párharcokra gondolnunk) Külön öröm, hogy a játék elég erős lopakodásban is, a Metal Gear Solid V The Phantom Pain-hez hasonló szabadságot kapunk abban, hogy mennyire kívánunk agresszívek, vagy éppen nindzsaszégyenítő árnyékok lenni a küldetések megoldása, vagy akár a szimpla vadászataink alatt. Egy banditatábor teljes felszámolása anélkül, hogy bárki észrevett volna, számomra például jóval nagyobb kielégülést okozott, mintha tüzes nyilakkal és sokk-bombákkal felszerelve, egy robo-dínó hátason kurjongatva robbantam volna közéjük.

Szóval? Akkor... mit mondasz?

Hogy mit mondok? A Horizon Zero Dawn káprázatos! A PlayStation tábor új ütőkártyája, olyan szintű fityisz a vetélytársaknak, amilyen annak idején az Uncharted negyedik installációja volt. Nem tökéletes, főleg történetét tekintve nem, de egy új, erős, független és szerethető hősnőt mutat be nekünk, aki felejthetetlen, és végre nem a testi adottságai miatt az! Sőt megkockáztatom, hogy a játéktörténelem egyik legátlagosabb, ezáltal legemberibb protagonistája!

A játék maga pedig közben nyílt és szeretni való, befogadó és mégsem fogja a kezünket. Nem akar túlságosan mély filozófiai mondanivalót átadni, csak egy tanulságos mesét mondani elfogadásról, szabadságról, élni és hinni akarásról. Mi pedig nem is akarunk mást, csak hinni a játékban és élni a világában. Nem kellett csalódnunk. Sohasem pontozunk, de ha tennénk, a Horizon erős 9 pont lenne a maximálisan adható 10-ből, azaz "Majdnem tökéletes"!

Aloy jött és elrabolta a szívünket, bár azt csak az idő dönti majd el, hogy meg is tudja-e tartani azt hosszú távon. Mi reménykedünk benne, hogy így lesz!

Varga Bálint Bánk