Szerelmes levél a 80-as évekhez - Mad Max: A harag útja szösszenet

Balázs AttiIa 2015. június 28. 18:47
Szerelmes levél a 80-as évekhez - Mad Max: A harag útja szösszenet

I live, I die, I live again!

image

George Miller nagy forma lehet. A 70 éves ausztrál filmrendező gyakorlatilag mindenféle filmes műfajban kipróbálta már magát, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, mégis leginkább a Mad Max-széria és a Táncoló talpak című középszar animációs film miatt lehet ismerős a neve. Az utóbbiért egyébként 2006-ban - szinte teljesen érthetetlen módon - még az Oscar-díjat is bezsebelte.

Szerencsére észhez tért az öreg, és a Táncoló talpak 2-vel - remélhetőleg végleg - búcsút mondott a filmvilág legellenszenvesebb pingvinjeinek, hogy visszatérjen a majd’ 36 évvel ezelőtt megrémálmodott poszt-apokaliptikus Ausztráliába, és hogy leforgassa 

minden idők legjobb 80-as évekbeli filmjét a Mad Max: A harag útja képében.

image

Bizony, a Mad Max reboot (?) nem szarral gurigázik: egy ízig-vérig régi vágású, kegyetlenül látványos akciófilm, amin nem sokat kell gondolkodni, de cserébe egy másodpercre sem áll le, és úgy tolja két órán keresztül az arcunkba a négykerekű szörnyekből áradó benzingőzt, hogy a végén hülyegyerekek módjára könyörgünk a repetáért.

Az a legszebb az egészben, hogy gyakorlatilag semmi újat nem látunk, csupán jól bevált receptek jó ízléssel válogatott kombinációját. Nincs világmegváltó ötlet, sem óriási csavar vagy különösebb dráma; helyette van egy kurva hosszú autós üldözés rengeteg robbanással, bravúros effektekkel és egy olyan beteg világ, ami egyszerre merész és nevetségesen abszurd, mégis teljesen átélhető és hihető.

Ebben az is segít, hogy Miller nem vesztegeti az időt mélyenszántó magyarázatokra és a hanyatlás folyamatának bemutatására. Elég elfogadni azt, amit látunk, a jövő rideg valóságát; az elsivatagosodott földet, az új idők barbár törzsi társadalmait és a világ sajátjának számító kilátástalanságot, ahol a túlélésért mindennap meg kell küzdeni.

image

Max is egy túlélőféle, igaz nem a legügyesebb, mindjárt az első negyed órában elfogják, kocsiját darabokra szedik, kap egy nem túl kényelmesnek tűnő szájkosarat és olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ami semmilyen szempontból nem mondható hősiesnek, de ugye innen szép nyerni. Tom Hardy egyébként nagyszerűen hozta az őrült országúti harcos szerepét, nem mintha nagyon kellett volna aggódnia azért 20-30 mondatért, amit elmormol a filmben, de ugye a színjátszás nem csupán a szövegektől lesz hiteles. Nem is volt igazán könnyű helyzetben: Akár tetszik, akár nem, Mad Max karaktere szinte elválaszthatatlan Mel Gibsontól, és ha már itt tartunk, magam is hiányoltam egy picit az öreget. 

Az igazi zsivány azonban nem is Max, hanem Furiosa imperátor (mennyire menő már ez név?), aki nagyon vagány, nagyon magabiztos és igazából ő viszi a hátán az egész filmet. Erős túlzásnak tartom mondjuk azokat a hangokat, amelyek azt zengik, hogy Furiosa személyében megszületett az új női akcióhős archetípusa, de nem is tud igazán zavarni, hiszen rég láthattunk mozivásznon olyan nőszemélyt, aki valóban alakítója az eseményeknek, és nem egyszerű biodíszletként vár arra, hogy a fehér-angolszász-protestáns-főhős megfarkalja valamikor a film háromnegyedénél.

image

A film valódi főhőse tehát Furiosa, Max pedig csak egy egyszerű kísérő, aki belekeveredik a balhéba és megannyi véletlennek köszönhetően kénytelenek közös erővel szembeszállni Halhatlan Joe-val, akit leginkább Darth Vader és Harkonnen báró szerelemgyermekeként lehetne jellemezni. Ő sem tekinthető egy rémesen bonyolult csókának, gyakorlatilag bármelyik poszt-apokaliptikus sztoriban előre köszönnének neki a gonosztevők, mégis érdekes és ügyesen felépített karakter, aki tökéletesen passzol ebbe a világba. Az meg mekkora poén már, hogy Az őt alakító Hugh Keays-Byrne már az első Mad Maxben is főgonoszt játszott?

látvány és úgy általában a megalkotott világ nagyon magas szintet képvisel, ebben mondjuk Miller mellett oroszlánrészt vállalt Brendan McCarthy is, akinek többek között az eredeti Dredd bíró képregényeket köszönhetjük. Bár sok időnk nincs a szemlélődésre, mégis egy jól belakott világ tárul elénk, amelynek társadalma és termékei egyaránt tökéletesen közvetítik azt a rémálomszerű hangulatot, amit így-úgy már ismerünk az eredeti filmeknek köszönhetően, itt azonban sokkal jobban körvonalazódik a helyzet. Az autók valami kegyetlen jól néznek ki, összeszorul az ember szíve, amikor látja őket darabokra törni, de ugye a praktikus effekteknek ára van, és Miller nem kegyelmez a gépcsodáknak.

Már a cikk eleje óta gyűjtöm a bátorságot, hogy leírjam:

A Mad Max: A harag útja valójában egy bájos film.

Egyszerű, mint a faék, de épp ettől jó. Azokra a 80-as évekbeli akciófilmekre emlékeztet, amelyekre mostanában illik nosztalgiával visszagondolni, és nem tagadom, baromi jól esett két órán át ebben dagonyázni, picit úgy, ahogy a Jurassic World esetében is. Akarva-akaratlanul eszembe jut Robert Rodriguez is, és hogy neki ez mennyire nem ment sem a Terrorbolygóval, sem a Machete-vel. A Mad Max nem veszi magát túl komolyan, de önmaga paródiájába sem hajlik, nincsenek benne giccses párbeszédek, vagy rágógumi-ízű tanulságok. Csak a végtelen sivatag, a gépszörnyek és ikernyakú gitáron játszó féleszű mutánsok. Egyszerűen imádnivaló.

-Cae

Megosztás:
1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://diceandsorcery.blog.hu/api/trackback/id/tr258636362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Madnezz · http://sorfigyelo.blog.hu 2016.06.14. 00:09:37

Az első részben volt az ismert világ szétesése. A másodikban a kezdeti káosz. A harmadikban már volt város, itt meg már városállamok vannak, teljesen új kultúrával. Ez a legérdekesebb kérdés, hova fog fejlődni ez a vadiúj civilizáció? Ezért várrom az ötödik részt.