Vikingdoms társasjáték-teszt

kovacs.lehel 2017. június 06. 15:05
Vikingdoms társasjáték-teszt

Vikingsakk magyar módra!

Dorsonczky József napjaink egyik legsikeresebb magyar társasjáték-szerzője, Six MaKING című absztrakt játéka nem csak Romániában (az úr székelyudvarhelyi) és Magyarországon, hanem a nemzetközi piacon is megállta a helyét, olyannyira, hogy a Kingdominót is jegyző Blue Orange kiadó le is csapott a játékra. A Gémklub idén két új játékát is elhozta Magyarországra, amiket alkalmunk is volt kipróbálni: a Sponsióról hamarosan írunk, a Vikingdomsról pedig most fogunk.

Nem vagyok az absztrakt játékok rajongója. Nem arról van szó, hogy kerülöm őket, vagy nem játszom velük szívesen, de magamtól szinte soha nem ülök le melléjük. Számomra a társasjátékos hobbi csak részben szól az agytornáról, legalább olyan fontos, hogy ki tudjak szakadni a hétköznapokból, így magáért az élményért is játszom. A színtiszta absztrakt játékok általában egy adott logikai probléma megoldásáról szólnak (és semmi másról), így közben kicsit úgy érzem magam, mintha dolgoznék, nem pedig kikapcsolódnék. Emiatt viszonylag kevés absztrakt alapokon nyugvó játék van a gyűjteményünkben, a legközelebb talán a Five Tribes vagy a Neuroshima Hex áll ehhez a stílushoz (igaz, mindkettő nagy kedvencem), de ezek is kaptak némi körítést az elvont alapok mellé.

Ilyen előélettel tehát kissé féltem a Vikingdomstól, de egyben kíváncsi is voltam: vajon ez a magyar fejlesztésű játék tud-e változtatni az absztrakt játékokról alkotott képemen?

Tovább
Megosztás:
Szólj hozzá!

Én vagyok a mészáros - könyvkritika

Nosfi 2016. december 18. 20:00
Én vagyok a mészáros - könyvkritika

A Bestia felemelkedése pentalógia első kötete egészen jól sikerült.

i-am-slaughter.jpg

Disclaimer: Mielőtt belekezdek az ajánlóba, két dolgot kell leszögeznem. Az egyik, hogy ezelőtt nagyjából annyi közelebbi kapcsolatom volt a Warhammer 40.000-rel, hogy kifestettem néhányat az ismerősök polcain sorakozó bosszantó figurák közül, illetve játszottam párat a Space Hulk társassal. Mindezt tettem ingadozó lelkesedéssel, így néhány dologban csak más lelkes olvasókra támaszkodhattam - akinek szintén ismeretlen a világ, annak a könyv olvasása előtt szintén nem árt némi előolvasást végeznie. A másik, hogy erre a regényre ingyen tettem szert a Tuan kiadó és az Orihalkon könyvklub jóvoltából, hogy írjak róla hideget-meleget.

Első benyomás

Igazából fel voltam készülve, hogy ezt szenvedés lesz elolvasni, és a kiadó nem köszöni meg, ha írok róla, de már a kézhezvételkor kezdtem kellemesen csalódni. Egyrészt maga a könyv nem az a minőség, amit a régi szerepjátékos regények hoznak, hanem egy strapabíró, keményfedeles darab, ráadásul meglepően elegáns és letisztult is a maga módján (a borítón acsargó talpig páncélos Birodalmi Ököl ellenére is).  A cirka 260 oldalon futó történet kényelmesen olvasható, de nincs széthúzva az oldalszám megnöveléséért, egyszóval a szedés- és tördelés is szép munka.

40k_1.jpg

Kis háttérinformáció

A Warhammer 40k a Games Workshop 41. Évezredben játszóró gótikus sci-fi-fantasy univerzuma, amihez asztali és számítógépes játékok és könyvek egész sora kapcsolódik. Találkozhatunk benne idegen fajokkal, mint a félig gomba orkok, a rovarszerű tyranidák vagy az ősi eldák, de a központban a disztopikus emberi Birodalom áll, és a gyakran gépekkel feljavított, génmanipulált emberiség.

Dan Abnett író otthonosan mozog már a Warhammer univerzumában, néhány fantasy és jelentős mennyiségű 40k történet került ki tolla alól, többek közt az Eisenhorn, a Ravenor és a Horus Heresy is. Legnagyobb erősségének élénk leírásait tartják, és hogy nagyszerűen bánik nagy karaktergárdákkal is - két igen előnyös tulajdonság, amelyek miatt rögtön több hitet tudtam vetni a regénybe.

Maga a mű

Az Én vagyok a Mészáros a számtalan Warhammer 40k történet egyike, egy 12 kötetes sorozat, A Bestia Felemelkedik első darabja (és csak a Games Workshoptól megszokott mennyiségű következetlenséget hoz az univerzumba). Egyik különlegessége az időszak, amelyet megjelenít - az emberiség hanyatlásának kezdete, alig valamivel az utolsó primarcha (azaz az Istencsászártól származó emberfeletti vezető) halála után, mikor Hórusz felemelkedése már-már feledésbe vész, a Fekete Kereszteshadjárat pedig még a jövő zenéje, tehát az igazán gótikus és sötét elemek még váratnak magukra. A központba a Birodalmi Öklök kerülnek, akik nem a többi regényből megszokott marcona katonák, hanem a békeidők sóvárgó fiatal lovagjai, és kisebb részben a vezetők politikai lavírozásai. A regényben bepillantást nyerhetünk abba, hogy mi lehetett volna, milyen lehetett volna a birodalom.

A könyv hivatalosan “grimdark” katonai sci-fi. Nagyobb kardok, véresebb vér, “lézerpisztolypornó”, és minden, ami szöges ellentéte a tolkieni érzelmesebb, epikus történeteknek, kivéve a hatalmas csatákat. Szerencsémre Abnett mesterien variálta ezt meg, a nagyobb kardokat kivételesen élvezhető és nem túlspilázott, bár hangsúlyos harcjelenetekben használta a véresebb vér és nyálka kiontására, és nem feledkezett meg arról, hogy a történetnek hősei is vannak, saját személyiséggel, és olykor mindennemű harci képesség nélkül. A helyszínek váltása a hadszíntér és a Terra között meghatározza a ritmust, a jól időzített váltások az intrikus szálakra segítenek megemészteni a tömény vérontást míg a felgyorsult események el nem ragadnak.

spec_marin.jpg

A rengeteg karaktert Abnett meg sem próbálja mélységeiben bemutatni, megelégszik egy-egy szájukba adott mondattal vagy karakterisztikus harci stílussal. Akikre jobban fókuszál, az két Birodalmi Ököl, a kártevőirtásra kivezényelt Kroonland és a harcoktól legtávolabbi őrposztra kárhoztatott Napvilág, valamint az Officio Assassinorum nagymestere Drakan Vangorich, és a magos biologus Laurentis, de róluk sem tudunk meg túl sokat. A kissé felületes karakterbemutatásokon kívül sokan felróják, hogy a megszokott zseniális és “festői” leírások is hasonlóan hiányosak. Ezeket a hibákat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, biztosan sokaknak legalább akkora bosszúságot fognak okozni, mint a könyv végére elvarratlanul maradt szálak. Van, aki ettől úgy érzi, egy asztali meccs csatajelentését olvasta. Nekem, mivel úgy vágtam az olvasásba, hogy egy saga bevezető kötetéről van szó, az egész inkább csak erősítette a “mi lehetett volna” érzést, és azt, hogy ez csak a vihar első szele, a kezdet. Nem ez lesz a könyv, amivel eltemetnek, de a célját elérte, hiszen az én polcomra biztosan felkerül majd a következő kötet is.

És ami nagyon fontos: Orkok! Nemcsak sok ork, hanem hihetetlenül sok ork!

40k.jpg

Megosztás:
Szólj hozzá!

Indiana Jones Kongóban | Karuba társasjáték-kritika

csukisz 2016. december 09. 10:30
Indiana Jones Kongóban | Karuba társasjáték-kritika

Kipróbáltuk az év egyik legkalandosabb játékát, és nem csalódtunk.

karuba_hero.jpg

A “Spiel des Jahres”, avagy “Az év játéka”  nevezetű díj a társasjátékos világ egyik legrangosabb elismerése. A kezdetekhez képest persze kicsit változtak a körülmények, több kategóriát is létrehoztak a szervezők, mint például a Kennerspiel (“gémerjáték”) illetve az év gyerekjátéka díjat, az viszont biztos, hogy azok a játékok, amelyek elnyerik az ítészek tetszését, mindenképp érdemesek a figyelemre.

A 2016-os jelöltek között szerepelt egy játék, amellyel sokáig nem sikerült játszanom, mert hol nem állt rendelkezésre, hol nem volt olyan játékos, aki hajlandó lett volna velem játszani, de már jó ideje terveztem a kipróbálását. Aztán az idei esseni kalandom során a HABA standja elé keveredtem, és a szerencse pont egy olyan asztalhoz sodort, ahol végre kipróbálhattam a Karubát, az idei év egyik slágerjátékát.

Karuba egy kicsiny falu Észak-Kivuban, valahol Kongó keleti részén. Az egész falut sűrű erdő veszi körül és egy nagy tó is megtalálható a közelben. Játékosként négy kis Indiana Jones-szerű figurát kell eljuttatni a tó partjáról a megfelelő színű templomhoz, a cél, hogy játékosok minél értékesebb kincsekkel térjenek vissza.

A játék kezdetén mindenki ugyanazzal a játékostáblával indul. A négy különböző színű Indiana (ezentúl csak így fogom őket hívni) illetve a négy templom mindenkinél azonos helyre kerül. A játékosok közül egy (nevezzük kezdőjátékosnak) lesz az, aki a lapkáit képpel lefelé összekeverve előkészíti, míg a többieknek célszerű a felfordított lapokat szám szerint sorrendbe tenni. A kezdőjátékos minden kör elején egy lapkáját felfordítja és bemondja a számát. A többiek kikeresik a megfelelő lapkát a sajátjaik közül és mindenki megpróbálja a szabályoknak megfelelően lehelyezni a táblára.

pic3128699.jpg

Tehát minden körben a játékosok mindannyian ugyanazt a lapkát teszik le a táblájukra, a trükk a tervezésben illetve a lapka felhasználásában rejlik. Érdemes néha leskelődni, mit csinál a másik, hátha ő jobb stratégiát talált. A játék célja ugyanis az, hogy a kicsi Indianánk a saját megfelelő színű templomába jusson a lapkák által létrehozott ösvényeken.

A játékosok második lehetősége az, hogy az aktuális lapkát nem teszik le a táblára, hanem “eldobják” ezáltal megfelelő számú mezőt léphetnek egy figurával a saját táblájukon. Az út során egyes lapkák még kincseket is rejtenek (ezüst vagy arany rögöket) amelyeket ügyes tervezéssel fel lehet szedni és ezáltal több pontot begyűjteni. Aki elsőként ér egy templomhoz az egyik bábuval az kapja a legértékesebb kincset az adott épületből, míg a következők akik szintén eljutnak oda fokozatosan egyre kevesebbet. Tehát érdemes sietni, mert aki elsőnek érkezik, több ponttal távozik ez mind a négy templomra érvényes.

dsc_09111.jpg

A játék akkor ér véget, ha elfogytak a lapkák (mind a  36 darab), vagy az egyik játékos mind a négy Indianát eljuttatta a színűknek megfelelő templomokba. A játék végén mindenki összeszámolja a pontjait (ezüst, arany és kincsek a templomokból) és a győztes pedig értelemszerűen az lesz, aki a legtöbbet tudta összegyűjteni.

A szabályt elmagyarázni nem több, mint tíz perc és maga a játék sem szokott fél óránál tovább tartani. Én azokat a játékokat szeretem igazán, ahol sok logikus szabály van és rendesen gondolkodni kell (például a klasszikusnak számító Agricolát) mégis hihetetlenül élveztem a Karubát.

Egyrészt azért, mert lehet, sőt kell is benne előre tervezni. Ismertek a lapkák, tehát tudjuk mi jöhet még a következő körökben, de sosem tudjuk milyen sorrendben érkeznek. Ezen felül minden játék során más lesz a bábuk, templomok elhelyezkedése a táblán, így teljesen más útvonalakat kell majd megtervezni (összesen 2613600 különböző variáció lehetséges!). Ekkor még nem vettük figyelembe, hogy a lapkák véletlenszerűen kerülnek sorra. Mindezek miatt egy jó darabig változatos marad a Karuba, szinte lehetetlen ráunni.

pic2648316.jpg

Persze létezik egy optimális út, amelyen a kis figurák leggyorsabban eljutnak a célhoz, azonban ahhoz lapkákat kell feláldozni, amelyeket így nem rakunk le a táblára. Felmerül a kérdés, hogy mely lapkákra lesz szükség, melyeket érdemes feláldozni? Sőt, még nem említettem, hogy egy Indiana egy másik Indiana-t nem tud átgurani egy mezőn, tehát érdemes hamar nekiindulni, ha mindenkit el akarunk juttatni a célba.

Szóval van itt opció bőven, mégis egyszerűen és könnyedén van tálalva és pont ettől zseniális. Hatalmas előnye, hogy az egész családot le tudom ültetni az asztalhoz ahol egy friss, könnyed mégis “gémer” játékosoknak is kihívást tartogató élményben lesz részünk. Valószínűleg szükség van egy bevezető játékra, hogy mindenki ráérezzen az ízére, de a harminc perces játékidő mellett bőven belefér az estébe még egy parti.

Óriási pozitívum, hogy már fiatalabb gyereket is le lehet ültetni mellé (a gyártó 8 éves kortól ajánlja), hiszen tényleg nem sok szabállyal kell megbirkózni. A lapkákat lehet érzés szerint pakolni, bízva a szerencsében de neki lehet állni és kiokoskodni a legoptimálisabb útvonalat a legkisebb kockázat mellett, de ez sem garantálja a győzelmet.


Verdikt

Gémernek tekintem magamat, ezt egyrészt az egyre növekvő játékgyűjteményem illetve a kipróbált és megkedvelt játékok mennyisége bizonyítja. Szeretem a nehéz, bonyolultabb szabályokkal rendelkező euro játékokat (Eclipse, Caverna, Twilight Imperium), de ugyanakkor nem vetem meg a másik oldal képviselőit sem (Betrayal at the House on the Hill, Battlestar Galactica). Nem tudtam sokat a játékról, mielőtt leültem hozzá, még egy elvétett pillantásom se érintette a játékszabályt. Így a szabályok ismertetése után picit felfele mozdult a szemöldököm, hogy "ennyi?" Hát igen, ennyi, de bőven elég ez az "ennyi". Nagyon pozitívan csalódtam a játékban és az egyik kedvencemmé nőtte ki magát.

Szeretem az olyan játékokat, ahol optimalizálni kell folyamatokat, hogy a lehető leggyorsabban, legolcsóbban, stb. módon oldjuk meg a feladatot. A Karuba erre egy kíváló lehetőséget, hogy a legrövidebb vagy legkevesebb lapot felhasználó útvonalat építsük-e meg. Vajon melyik lesz a leggyorsabb és melyikkel tudok több pontot szerezni? Míg a többiek csak vidáman pakolgatták a lapkákat én folyamatosan azon számolgattam, hogy melyik útvonal milyen kockázattal jár.

A Karubát talán pont azért jelölték idén az év társasjátéka-díjra Németországban, mert a széles közönséget célozza nagyon elegáns formában. Bár a díjat ugyan nem nyerte meg, a dobogós helyezést abszolút kiérdemelte. Nálunk biztosan a gyűjteményben marad és akár családdal vagy csak kettesben egy-egy este kellemes időtöltés és kikapcsolódás gyanánt biztos előkerül.

 

A bejegyzés a HABA illetve a Dione kft. jóvoltából jöhetett létre, amely semmilyen formában nem befolyásolta a véleményemet! Köszönjük!

Megosztás:
1 komment

Amikor a Trónok Harca átment Harcosok Klubjába

Nosfi 2016. június 14. 11:31
Amikor a Trónok Harca átment Harcosok Klubjába

Nem eredeti, de mégis jó.

arya_1.jpg

Figyelem, már az elejétől teli lesz spoilerrel!

A Trónok harca legújabb részében túl sok izgalmas dolog nem történik: a Véreb összeáll a napimádókkal, a Sárkányok Anyja hazatér egy jó kis ostromra, és felvezetik Cersei egyre inkább valószínűsíthető halálát (elvégre egy mesteren és egy élőholt kolosszuson kívül senkije nem marad számára). Őt úgy néz ki, csak a királynő tudná bárhogy is megmenteni – de ő miért is tenné? Az aktuális rész két igazán lényeges eseménye Zúgó bevétele és Arya győzelme volt.

Hűség= Hülyeség (Zúgó)

Észak felé bebizonyosodik, hogy a hűséghez nem feltétlen jár a legminimálisabb intelligencia sem, ugyanis a vár védői inkább engedelmeskednek egy Lannister bábnak, aki megszegte a hűségesküjét (csak azért mert vér szerint ő a vár ura), segített meggyilkolni saját urát, mintsem egy veteránnak, aki szívvel-lélekkel, bármi áron védi otthonukat és szülőföldjüket. Fekete Hal halála még a Trónok Harca halálokat tekintve is ritka értelmetlen lett, remélhetőleg ezt a G. R. R. Martin azért máshogy veti majd papírra. Itt megjegyezném, hogy eddig ez az egyetlen esemény, amely egyenesen pocsék volt az új évadból, vagyis abból az időből, amikor a rendezők/forgatókönyvírók már nem követték viszonylag szigorúan a Nagy Mészáros útmutatásait - reméljük több hasonló nem lesz.

Arya, a Senki

Sokkal izgalmasabb az utolsó majdnem tíz perc, amely Aryáról, vagyis az Aryákról szól, akik egy. Szóval érted.

Már régóta kering a neten egy elmélet, amely szerint Arya, és az őt bottal fenyítő, halálát kívánó lányka egy és ugyanaz a személy két része, amely akkor vált szét, amikor belépett névtelennek tanulni. Az Aryaként megjelenő része az, aki mindig is Arya Stark akar lenni: a bosszújával, a moráljával és a személyiségével együtt. Míg a másik része az, aki ténylegesen Névtelen Senki kíván lenni – és így feledné az eddigi szörnyű sebeket is. Ekképp teljesen érthető, hogy miért akarj a Senki holtan látni Aryját és Arya miért nem a Senkit, ahogy az is érthető, hogy a lánykával miért csak a mester érintkezett a sorozatban.

arya_2.jpeg

Ezzel együtt az is magyarázatot nyer, hogy a könyvekben szuper bérgyilkossá váló Arya itt miért olyan esetlen: ha a két személyt együtt nézzük, akkor már egyáltalán nem az, és a helyzetet tekintve egyértelműen az Arya személyiség a gyengébb a harcokban. Egy elmélet szerint lehet, hogy a különválás nem is csupán Arya fejében történik meg, hanem ez a beavatás része: aki névtelenné kíván válni, annak konkrétan meg kell ölnie a saját személyiségét ehhez - ami a templom furcsaságait tekintve nem is lenne olyan fura.

A nyolcadik rész igencsak ráerősít a Harcosok klubja elméletre (egyébként egy korábbi részben a Névtelen én egyszerűen eltűnt, amit meglehetősen nehéz tanuló asszaszin skillekkel magyarázni). Egyrészt, ahogy a végén legyőzi az őt üldöző másik énjét (kicsit Metro effekt): szembenéz vele a sötétben, ahogy a legnagyobb félelmekkel és legsötétebb énekkel szokás. Másrészt nem riad fel az őt befogadó színésznő igen véres és valószínűleg nem épp csendes meggyilkolására – de rögtön utána már igen. Ezt lehet azzal is magyarázni, hogy tulajdonképpen ő volt az, aki megölte, csak épp a másik énje volt felszínen. Ezen felül, a legerősebb erre mutató jel az, ahogy a mestere fogadja, amikor visszatér, és elhozta a színésznő arcát, amely megilleti a Halott istent: teljesen úgy viselkedik vele, mintha a Névtelen Énnel beszélne, egészen a legvégéig.

A kérdés már csak az, hogy Arya mikor fog bele a szappangyártásba - ami valljuk be, illene a sorozat hangulatához.

arya_3.jpg

Megosztás:
1 komment

X-Men: Inkább az apokalipszis | Filmkritika

Nosfi 2016. június 10. 14:30
X-Men: Inkább az apokalipszis | Filmkritika

Megnéztük az X-Men legújabb részét, amely a trailerek alapján akár jó is lehetett volna. Nem lett az.

x-men_1.jpg

Nagy remény, nagy pofára esés

Bevallom, bármennyire is voltak bakik Az Eljövendő Múlt Napjaiban, nekem alapvetően tetszett a film, és a Polgárháborúban is voltak kifejezetten élvezhető pillanatok, így viszonylag lelkesen ültem be a Marvel új kreálmányára, az Apokalipszisre, az X-men sorozat legújabb részére – bár tudtam, hogy nem lesz egy Deadpool. A nyitójelent aztán még jobban felkorbácsolta a lelkesedésemet: néhány díszletelemtől eltekintve szinte tökéletes volt, maximálisan átadta a hangulatot.

De sajnos innentől kezdve a film lejtmenetbe kapcsolt, és egészen a stáblistáig nem is változtatott ezen az irányon. Ahogy egyre múlt az idő, az Apokalipszis úgy lett egyre szarabb és szarabb - ami alatt egyszerre értem a logikai összefüggések hiányát, a karakterek folyamatos elbutulását, a forgatókönyv egyre nagyobb lyukait, és a hangulat eltűnését (az egyetlen amiben maradt a színvonal, azok az effektek, de ezzel ma már nem nagyon lehet eladni egy filmet). A végére a szépen kidolgozott karakterek motivált és okos összecsapása helyett láthattunk egy Michael Bay féle látványorgiát, amelyben sem a fizika, sem a logika nem játszik szerepet. Ráadásul itt egyetlen karakter létezik csupán a sztereotip megszólalások butácska csomagján felül, ráadásul ugyanő cselekszik egyedül hitelesen (Mystic) – ami csak azt mutatja meg, hogy lehetett volna ezt sokkal, de sokkal jobban is megcsinálni.

Ha a kicsit nagyobb képet nézzük, akkor a film értékelése csak rosszabb lesz. Bár a 80-as években játszódik, de erre alig utal valami - a 80-as évek hangulatát pedig egyetlen egy dologgal próbálja érzékeltetni: azzal, hogy nem szól semmiről. Nem próbál valami mást is bemutatni, nincs mélyebb mondanivalója, nem boncolgat még csak felszínesem sem társadalmi kérdéseket (na jó, talán az első 20 percben), csupán egy akciófilm. Ráadásul abból sem jó: az akciójelenetek a legjobb esetben is közepesek, a fizikai kontaktus minimális, és az egyes erőket sem használják épp kreatívan.

x-men_2.jpg

Spoiler Area

Magának a történetnek köze sincs a képregényben megfogalmazottakhoz - amivel nem lenne nagy baj, elvégre újra lehet írni pár dolgot – és egyes események nagy távlatokban is átírnak dolgokat. Ugyanakkor bizonyos karakterek motiválatlansága és cselekedeteik annyira dühítőek, hogy ha nem moziban nézzük, akkor párszor üvöltöttem volna a képernyővel.

Ahogy a képregényben volt

Apokalipszis eljövetelének rengeteg változata van a Marvel univerzumban, noha a filmnek egyikhez sincs sok köze. A legismertebb, amelyben az X-menek szállnak szembe a lovasokkal - és amelyikből animációs film is készül - az a következőképpen szól: Apokalipszis nem is kel fel, csak ébredezik. A négy lovas Magneto, a Professzor, Storm és Mystic Fontos szerepet játszik a történtekben Scarlet Witch, akinek a jogait a Bosszúállók nem adta ki a filmhez. Nem sikerül elpusztítani Apokalipszist, hanem Vadóc ellopja az összes képességét, és akkor le lehet zárni újabb pár ezer évre a föld alá.

Alapsztori: Apokalipszis felkelt, és megkeresi a négy lovasát, akiket Storm, Angyal, Psylocke és Magneto képében meg is talál. Storm behálózása a legelső, az még jól is van megcsinálva, és a karakter is megáll a lábán. Angyalról nem derül ki hogy miért nem lép le, amikor kiderül, hogy Apokalipszisék el akarják pusztítani a világot, sőt úgy egyáltalán SEMMI nem derül ki róla, csak az hogy vannak kúl szárnyai. Ja, hogy ennyi lenne a Marvel Univerzum egyik legtöbbet szerepeltetett karaktere? Kösz szépen. Psylocke-ról csak egy hajszállal derül ki több, és ő - talán még valahol esetleg – érthető is, hiszen a film szerint mindig is egy zsoldos volt, most meg jó árat kap. Magneto megpróbált normális életet élni, de megölték a feleségét és a lányát, ezért kikészült. Vagyis szétszexualizálták a lelkivilágát, ezért meg akar ölni mindenkit - megint. Nem unalmas ez már egy kicsit? És nem egy másik karakternek kellene így viselkednie… mondjuk Hulknak? Apokalipszis pedig a legrosszabb főgonosz mind közül: az egész harcban nem nagyon csinál semmit, a milliárdnyi képességéből négyet ha látunk.

Az X-meneknél sem sokkal jobb a helyzet. Nightcrawlernek csak az elszólásokból rajzolódik ki a személyisége, Plazmát meg tíz sor után kinyírják, ráadásul teljesen értelmetlenül. Kükoplsznak ez az első verziója, akit nem vernél szívesen pofán három mondat után, Sansa Stark pedig kivételesen jól játssza el Jean Grey szerepét. Quicksilver mint mindig, most is a legszuperebb mellékkarakter, a legjobb jelenetekkel - ha ő nem lenne, az egész film mehetne a kukába. A Professzort már megszokhattuk, Beast se ad sok újat, Wolverine feltűnése a film leggázabb akciójeleneteit jelenti. A show igazi sztárja viszont Mystique, aki színészi alakításban is ott van, az egész filmen keresztül logikusan viselkedik, és minden mondata mögött történet, lélek és motiváció van.

A film legjobb jelenete Mystique-hez köthető, amikor elvágja Apokalipszis torkát - bár amíg ki nem derül hogy ő volt az, a néző azt gondolhatja hogy Psylocke simán elárulta a mesterét, mert… miért is ne, elvégre nem lenne kirívó az eddigi megmagyarázatlan logikátlanságok sorában. A legrosszabb jelent pedig egyértelműen az, amikor Quicksilver nem mondja el apjának, hogy ő a fia, amikor rá akarják venni hogy harcoljon velük - elvégre világvége van, ráér még - és ezt a vele lévő Mystique se teszi meg, pedig tudja hogy Magneto azért ment át durciba, mert meghalt az „egyetlen” gyermeke. Helyette Magneto egyszer csak átáll, mert meghatotta a… tulajdonképpen mi is? Erre nem kapunk választ, mint ahogy sok másra sem.

x-men_3.jpg

Verdikt

Legjobb esetben is egyszer nézhető, B-kategóriás szuperhős film, kevés humorral, és még kevesebb logikával. Ha eddig követted a történetet, akkor ezt se hagyd ki, de nem vesztesz sokat, ha Quicksilver nagyjelenete után kimész a moziból.

Megosztás:
Szólj hozzá!

A Trónok harca megint király

kettesszamujatekos 2016. május 24. 10:00
A Trónok harca megint király

Megtörtént az elképzelhetetlen: a Trónok harca nemcsak simán jó, de érdekes is lett.

back-to-the-future-game-of-thrones.jpg

Nyuszi vagy McStark?

Heti Trónok harca kritikánk következik!

Hodor mindig velünk volt, lojális, töretlen, engedelmes. Fanfictionök százai születtek arról, hogy miért fontos, és hogy miképp lett Wylisből, az óriási kisfiúból mentálisan sérült istállószolga. Megkaptuk a választ, és elégedett vagyok vele, mert olyan kapukat nyitott ki a Trónok harcában, amiről azt hittem, örökre bezárultak.

A mágia ismeretlen, titkos és veszélyes része volt a Tűz és Jég dala univerzumnak, de a könyv utolsó részeiben mocskos deus ex machinává változott. Az HBO G.R.R. Martin elnevezésű zászlóshajója ütemesen evezett errefelé, lásd Daenerys tűzimmunitását és a Khálok esetét.

Az időutazás viszont mindent megváltoztat.

45184d991a66be3590d9700fcb092044.jpg

Szegény Hodor az időparadoxon áldozata lett, az időben és emlékekben utazó Bran Stark kísérleteinek rettenetes hozadéka.

Miközben a kis csapat a jégzombik elől menekült fejvesztve, a fatrónonon ülő embert (Max von Sydow) levágta a White Walker a dolgos kifordult szemű Bran éppen a gyermek Hodort vizslatta a múltban. Átvette a tudatát, a zöld lány kiabált Hodornak a jelenben, hogy tartsa az ajtót, ez átszűrődött a múltba és paff.

Az időparadoxon megszületett, a "kis" Wylis körforgásba került.

Az utolsó szavak pedig megragadtak benne, tartsd az ajtót: hold the door. Hodor. Előre is sok sikert a magyar szinkron készítőinek, már a rész címével is: Az ajtó. Egyetlen probléma ezzel a nagyon vagány húzással, hogy a készítők elég magasra emelték a tétet a sorozatban. Ha visszaemlékeztek, régen minden halál, sőt, egy keményebb hangvételű mondat is számított. Most már két red wedding kéne, hogy átüsse a ingerküszöböt.

got-copy.jpg

Euron Greyjoy érkezése sajnos eltörpül a jégzombik, az erdő gyermekeinek mágikus kézigránátjai és az időparadoxon mellett, pedig rettentő hangulatosra sikeredett. Szinte éreztem a hideg tengerpart hínárszagát, a száraz só érintését, kitartott arany krákenes zászlók csattogtak a szélben. A Greyjoy-ok mindig is a gyengéim voltak, olyannyira hogy Euron Greyjoy vízbefúlása után kis híján megijedtem, hogy tényleg nem támad fel. Ahogy ő is, a Trónok harca is feltámadt hamvaiból, az eddigi legerősebb évaddal és az eddigi legjobb résszel. Nem sütök el időutazós poént a végére, bármekkora is a kísértés.

A jövő héten újra itt, újra egy Trónok harca párbajjal!

Megosztás:
2 komment

Magyar Népmesék - A társasjáték | kritika

Balázs AttiIa 2016. március 24. 17:11
Magyar Népmesék - A társasjáték | kritika

Az Üveghegyen túl a nyolcoldalú dobókocka is cool.

image

A Magyar népmesék című rajzfilmsorozat egy csoda. Tökéletesen bizonyítja, hogy a néphagyomány történetei a mai napig képesek minket szórakoztatni, megnevettettni vagy éppen elgondolkodtatni. Persze ehhez kellett Jankovics Marcell is, aki jó ízléssel, értő kézzel ültette át az eredetileg főleg szájhagyomány útján terjedő történeteket egy új médiumra.

Talán nem is túlzás azt állítani, hogy a Magyar népmesék sajátos esztétikája, motívumrendszere, játékossága és nyelvezete valami olyasmit teremtett, amivel újabb és újabb nemzedékek számára teszi elérhetővé saját kultúránk egyre nehezebben fellelhető kincseit, de ami még ennél is nagyobb érdem, hogy ezeket sikeresen be is építette és építi a köztudatba. Ezt a jelleget tökéletesen szemlélteti Márton Ádám Márton nagyszerű Star Wars - Magyar népmesék mashupja, ami néhány hónappal ezelőtt az egész magyar sajtót bejárta.

A fentiekből egyértelműen kisejlik, hogy a magyar népmesék kiváló alapanyag, amit a játékok világában is érdemes lehet felhasználni. Lenhardt Balázs, a nagy sikerű Kard és Korona társasjáték fejlesztője pedig élt a lehetőséggel, és be is vezette népmeséinket az asztali játékok világába. Nézzük meg, milyen is lett a Magyar népmesék - A társasjáték!

image

Hozott is, meg nem is

A Magyar népmesék - A társasjáték esztétikai szempontból a Jankovics-féle rajzfilmsorozatra épül, ami több szempontból is nagyszerű döntésnek bizonyult. Egyrészt olyan vizuális markerekkel dolgozik, amelyeket jól ismerünk és szeretünk, és alapvetően rendelkeznek azzal a játékossággal, ami egy fiatalabb korosztály számára készült társasjátéknál elengedhetetlen jellemző.

image

Ugyanezek a képek azonban nemcsak a gyerekekkel, hanem azok szüleivel és a fiatalabb felnőttekkel is hatékonyan kommunikálnak: A Magyar népmesék - A társasjáték illusztrációi egyszerre frissek, élénkek, de kellően nosztalgikus benyomást is keltenek, Gracza Balázs fantasztikus munkát végzett; mind a tábla, mind a komponensek nagyszerűen mutatnak. A doboz tartalma

dizájn szempontból tehát kifejezetten ízléses, simán felveszi a versenyt a legnagyobb külföldi gyártók játékaival is.

A régi és új kettőssége egyébként a játékmechanikán is tetten érhető. A Magyar népmesék - A társasjáték egy egyszerű “dobok és lépek” mechanikára épül, ami egy igen erős retro ízt kölcsönöz az élménynek, de Lenhardt ezt megbolondította a modernebb játékokra jellemző elemekkel is, amivel ügyesen sikerült csavarni a klasszikus és egyben egy picit öregecske formulán.

Kezdődik a mese

A játékban a magyar népmesékből ismert szereplőket irányíthatunk, akik amellett, hogy reprezentálnak minket a játékban, különböző speciális képességekkel is rendelkeznek, amelyek természetesen segítenek minket a kaland során, így nem pusztán szimpátia alapján érdemes kiválasztani a nekünk tetsző hőst. Minden szereplőnek van saját karakterlapja, aminek segítségével a nálunk lévő tárgyakat rendszerezhetjük, illetve kapunk egy kis leírást is az általunk választott hősről.

image

A játék megnyerése minden játékos számára más és más feltételhez kötött, ugyanis mindenkinek húznia kell egy küldetéskártyát (vagy mesekártyát), ami jellemzően eltérő feladatokat is jelent. Itt persze nem kell túl nagy különbségekre gondolni, az alapvető séma mindig ugyanaz: keresd meg x varázstárgyát, vidd el y-nak/küzdj meg z-vel, majd juss be a várba. Nem túl bonyolult, de tekintettel arra, hogy a fiatalabb korosztály számára készült a játék, tökéletesen jól működik és kellő változatosságot ad, ami mindenképpen pozitívum, ráadásul ez egy

igen jelentős újdonság is azon játékosok számára, akik eddig a Rizikó-Monopoly-Scrabble szentháromságában mozogtak.

Mindezek mellett a küldetéskártyás megoldás tök jól rájátszik népmesei alapanyagra, hiszen a játékosok tulajdonképpen egy-egy mesét “játszanak végig”. A küldetéskártya húzása után mindenki megtölti batyuját az indulókészlettel, ami két pogácsát, egy-egy jó tanácsot és aranypénzt jelent, illetve mindenki választ egy induló tárgyat, és kezdődhet is a kaland!

Mese, mese, mátka

A mesékhez begyűjtendő tárgyakat a táblán szétszórva találhatjuk meg; egy-egy küldetés során szinte teljesen be kell járnunk a játék világát, ami a fent említett kockadobások segítségével történik. Itt is van egy kellemes csavar, nevezetesen az, hogy alapesetben egy speciális hatoldalú dobókockát használunk a mozgáshoz, amelynek a 6-os oldala üres. Amennyiben üreset dobunk, magunk választhatunk, hogy 1-től 5-ig mennyit lépünk. Ez mindenképp jópofa dolog, ráadásul ettől kevésbé uralkodik el az emberen az az érzés, hogy pusztán a szerencsének köszönheti az előrehaladását. Utóbbi jelleget erősíti, hogy a dobások mellett pogácsák elfogyasztásával is változtathatunk a lépések számán, amit fontos figyelembe venni, hiszen általában a tábla meghatározott pontjait kell elérnünk, ami igen nehézkes lehet, ha pusztán a dobásokra apellálunk. A pogácsa azonban fogyóeszköz, ugyanis útközben, amikor átlépünk egy-egy piros mezőn, el kell dobnunk egyet. A játék ezzel szimulálja az idő múlását és a befektetett energiát, hőseink néha megéheznek, ha túl sokat mászkálnak. Nagyon tetszett ez az ötlet, mert ad egy plusz izgalmi faktort a játéknak, és egy picit rákényszerít minket, hogy ne ész (és finom pogácsa) nélkül mászkáljunk a nagyvilágban, ugyanis akinek kifogy a készlete, negatív módosítókat kap a lépéseire.

image

Van egy kék színű, hagyományos hatoldalú dobókocka is, amivel szintén léphetünk, ám ezt csak akkor használhatjuk, ha a táblán kék mezőre lépünk. A lépéseink számát még befolyásolhatja az is, hogy épp merrefelé járunk a világban, így néha kaphatunk negatív módosítókat is, ám különböző varázstárgyakkal ezeket orvosolhatjuk.

A táblán persze nem csak varázstárgyak vannak szétszórva: néha a játékosoknak szerencsét kell próbálniuk, jellemzően olyan helyeken, ahol valamilyen mesebeli lény, szereplő található.

image

Ekkor egy nyolcoldalú dobókockával kell dobnunk, amelynek eredményét az is befolyásolja, hogy az adott lény milyen módosítóval rendelkezik (ez lehet negatív és pozitív egyaránt). A dobás pogácsát, jókívánságot vagy varázstárgyat is eredményezhet, de alacsony érték esetén lehet, hogy ki kell maradnunk a következő körből, vagy súlyosabb büntetést kell elszenvednünk. A szerencsedobás értékét is befolyásolhatjuk meglévő varázstárgyainkkal, illetve jó tanácsainkkal, így aki nincs jóban Fortunával, valamelyest tudja kompenzálni a dobásait, tehát érdemes spájzolni és jól meggondolni, hogy használjuk fel eszközeinket.

image

Miután rendesen bejártuk a világot, és összegyűjtöttünk mindent, ami szükséges a győzelemhez, elindulhatunk a várba, ahová csak akkor léphetünk be, ha 8-ast dobunk a szerencsekockával. Szerencsére tárgyainkat és jó tanácsainkat ezeknél a dobásainknál is használhatjuk, így az áhított 8-as kidobása egyáltalán nem lehetetlen küldetés, ráadásul minden sikeretlen próbálkozás után újabb jó tanácsokat kapunk, amivel körönként jelentősen növeljük a bejutási esélyeinket. Értelemszerűen az nyer, akinek elsőként sikerül bejutnia a várba. Dióhéjban tulajdonképpen ennyi lenne a játék.

A fekete(kő)leves

A Magyar Népmesék - A társasjáték nem a világ legbonyolultabb játéka, de ezzel nincs is semmi gond. Lenhardt Balázs kihozta a maximumot a játékmechanikából és jó ízléssel gazdagította a játékot olyan elemekkel, amivel modernebbé és szavatosabbá varázsolta az élményt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Magyar Népmesék - A társasjáték ideális választás lenne a szürkepólós gamerek számára, ahhoz mindenképp túl egyszerű, de ugye nem is ők voltak a célcsoport. A játékosok közötti interakció nem jellemző, de ezt egyáltalán nem sorolnám a hibák közé, azonban mindenképp fontos megjegyezni, hogy mondjuk egy Munchkin-parti után nem feltétlen ajánlatos a Magyar Népmesékkel folytatni a game nightot.

image

A Magyar Népmesék - A társasjáték ettől függetlenül nagyon jól működik, mindegyik játékest szórakoztató volt, csak azt sajnálom, hogy a fiatalabb korsztály képviselőivel nem tudtam kipróbálni a játékot, kíváncsi lettem volna, hogy nekik hogy ízlik  a “hamuba’ sült pogácsa”.

Most viszont rá kell térnünk azokra a dolgokra, amelyek kevésbé tetszettek…

Az igazi gondok nem is konkrétan magával a játékkal vannak, hanem a szabályfüzettel, ami egyértelműen az egész doboz leggyengébb eleme lett. A kisebb-nagyobb helyesírási és szerkesztési hibák már önmagukban egy új változatért kiáltanak, ám sajnos tartalmilag is ráférne egy jelentős átdolgozás a szabályfüzetre.

A szabályfüzet nagyon nehezen használható, rosszul van felépítve, és egyszerűen nem képes jól átadni a játék lényegét, annak egyszerűségét, emiatt az első próbálkozások kicsit botladozósra sikerültek, de az is lehet, hogy csak én vagyok helikopter. Szerencsére a szabályok tisztázása könnyedén orvosolható manapság, én legalábbis nagyon örülnék egy online elérhető, javított változatnak.

image

A legfájóbb azonban az, hogy

ezek a fránya helyesírási és szerkesztési hibák sajnos a karakterlapokon is megjelennek, ami egy ilyen tematikával megáldott játéknál egyszerűen megengedhetetlen.

A vesszőhibák, hiányzó ékezetek sajnos rontanak az összképen, és méltatlanul könnyű támadási felületet teremtenek, hiszen ezeket a hibákat egy kis odafigyeléssel könnyedén ki lehetett volna küszöbölni. Az egyik karakterlapon találtam olyan mondatot, aminek konkrétan lemaradt a vége, a szabályfüzetben pedig néhány mondat rossz helyen szerepel. Ezek a hibák persze nem teszik lehetetlenné a játékot, de amikor beléjük ütközünk, talán joggal húzzuk a szánkat.

Verdikt

A Magyar Népmesék - A társasjáték egy csoda lehetett volna. Kiváló témaválasztás jellemzi, ízléses a dizájn és élvezetes a játékmechanika. Elsősorban családi körben aratott sikert, de ez jól van így. Úgy érzem, ennek a játéknak ez volt a legfőbb célja, és ezt tökéletesen tudja is teljesíti. Egyedül a szabályfüzetben és a karakterlapokon felbukkanó szerkesztési és helyesírási hibákkal akadnak problémáim, de ezekkel együtt is egy nagyszerű játékról beszélünk, amit bátran ajánlok mindenkinek. Bízom benne, hogy lesz második kiadás, és a készítők javítják a hibákat, mert akkor nyugodt szívvel mondhatom, hogy a Magyar Népmesék - A társasjáték valóban egy csoda.

-Cae

Nagyon köszönjük Lenhardt Balázsnak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a játékot! 

A Magyar Népmesék - A társasjáték szabályai

A Magyar Népmesék - A társasjáték Facebook-oldala

image

Megosztás:
Szólj hozzá!

Shannara - a jövő krónikája | dühöngő

ekriven 2016. március 10. 20:47
Shannara - a jövő krónikája | dühöngő

Az MTV fantasy sorozata kínosan bugyuta.

image

Azt hiszem eljött az idő számomra  – így 8 rész után  –, hogy kifejtsem a véleményemet a Shannara - a jövő krónikája című sorozatról. Ha röviden akarnám összegezni, ennyi lenne:

Hogy képzelték ezt?

Kíváncsian vártam ezt a sorozatot. Persze nem egy komoly fantasy műre számítottam, eredeti vagy epikus történettel, de azért nem is az Ifjú Herkules kalandjaira. Az eleje ígéretes volt, kellően félelmetes démonokkal, halállal, mágiával és a ballépések következményeivel.

Komolyabbra fordítva a szót, én még sorozatban ennyi hibát, értelmetlenséget és átgondolatlanságot talán a Seeker óta nem láttam.

image

Most emelkedjünk felül azon, hogy hisztis tinik szaladgálását kell néznünk, akik annyira ostobák, hogy szabadon engedik azt a fószert, aki nemrég még meg akarta őket ölni, és nemi erőszakot is megkísérelt az egyikükkel szemben. Nekik, ha nem is elnézem, de felfogom, hogy hülyegyerekekről van szó. De amikor a felnőttek, elvileg “bölcs” vezetők nem képesek átlátni a következő pár óra eseményeit, az már gyalázatos.

Innentől erősen spoileres írás következik, csak akkor olvass tovább, ha nem vagy érzékeny az ilyesmire.

Kezdjük szépen sorjában: a választottak. Nem valamilyen fantasyba illő kiválasztással, hősi próbával, felsőbb hatalom által választottak. A Shannara krónikáiban azokból lesznek a választottak, akik bekötött szemmel gyorsabban szaladnak az erdőben és aljasabbul gáncsolják el egymást. Ennyi, a kiválasztásban nincs misztikum vagy hősiesség vagy bármi  érdekesség. Az Ellcrys – “élet fája”, démonbörtön, vagy mi is akar lenni –, évszázadok óta nem beszél senkivel, persze mostanáig. Az mellesleg pozitív, hogy az eddigi választottakkal nem társalgott a fa, ők csak kertészek voltak. Akinek viszont komolyabb szerepe is lesz, annak küld látomásokat, ahogy kell.

image

Ezen a ponton viszont jöhet a próba, ami elé a fa állítja a jelöltet. Ez pedig egy látomás és tudjuk előre, hogy csak látomás, tehát nincs valós következmény- azzal bizonyít a jó főhős, hogy megöli a barátját… hát… jó… a helyzet látomás mivolta miatt meg amúgy is mindegy.

Ugorjunk oda, hogy a Gyűrű szövetsége a fa szövetsége összeáll és elindul kalandos útjára az egyetlen megmaradt választottal. Aki ha meghal, vége mindennek, így tökéletes ötletnek tűnik, ha pár amatőrt küldünk vele, hogy segítsék és védelmezzék a kalandja során, nem? Amikor ezt a jelenetet megláttam, magamban kiegészítettem a gondolatot, miszerint “vigyázz magadra, küldünk veled pár társat (meg 200 katonát), segítünk, kapsz testőrt (meg 200 katonát). Az erdőben démonok, trollok, elfvadászok, gnómok, és romanók próbálnak megölni, ne félj, nem lesz gáz, elegen lesztek tízen (meg a 200 katona)”. Mindegy, persze a világ ismeretének hiányában lehet, hogy összesen nincsenek 200-an, és nem a költségkeret miatt van legfeljebb harminc statiszta egyszerre egy képen.

Ekkor elindul a véget nem érő “megöllek/nem öllek meg/öld meg/jó, megölöm/ne öld meg” hisztiáradat, mindez

Nulla izgalommal.

Amit a királyságban művelnek, az egyszerűen felfoghatatlan. Kinyomozzák, leleplezik az alakváltót, majd elhangzik a mondat: “el kell égetni, hogy meghaljon”. Tehát él. Nem kötözik meg, nem tekerik láncba, vágják le kezét-lábát, meg biztos, ami biztos, a fejét is, hanem egy hülyét ott hagynak azzal a nagyszerű utasítással, hogy “ugyan fiam égesd el szépen”. Még azt is elfelejtik mondani neki, hogy ez él, és nem nagyon kéne neki háta fordítani.

image

Egy krónika alapján kezdenek nyomozgatni, amit valószínűleg vagy egy nagyon rossz szándékú ember írhatott, vagy egy kevésbé gonosz illető, szifilisztől elhalt aggyal. Leírt, minden fontosat, le is rajzolta, be is kötötte szépen, ami nagyon derék munka volt. Épp csak azt felejtette odafirkálni legalább a lap szélére ceruzával a boszorkánymester kardja mellé: “Ne add neki!” Ha jó fej akart volna lenni, akár részletezhette is volna, hogy

“a kard úgy aránylik a boszorkánymesterhez, mint az Egy Gyűrű Szauronhoz”.

A “váratlan fordulatok” csak úgy záporoznak, a hazugok ismét hazudnak, a tolvajok lopnak, az elfvadászok meg elfeket fületlenítenek. Remek. Persze az elfnek csak a füle kell, így a legjobb, ha magunkkal hurcolásszuk őket, hátha megölnek útközben. Végül is a vadász oroszlánsörényt is így szerez: szépen pórázon hazaviszi, és ha szerencséje volt és még él, akkor meg tudja ölni a macskát.

A maga módján dicséretes, hogy ebben a sorozatban található a világ leghosszabbra nyúló sikertelen nemi erőszak kísérlete, amit egy fához kötözött lány ellen próbálnak véghez vinni.

Még világos van, mikor elkezdi zaklatni a gonosztevő és már sötét, mikor a lány még mindig ruhában van. Szerintem itt már az antihős is megörült, hogy végre jöttek megmenteni a csajt, mert látszott rajta az unalom.

image

Az operatőrt és a vágót viszont elismerés illeti, a lehetetlennel próbálkoztak. Harc hiányában a kamera lóbálása nem volt elég indokolt, mégis meg kellett oldaniuk a helyzetet, hogy miért is érik utol a sétáló trollok az embereket. Az Asylum stúdiót megszégyenítő vágásokkal és kameraváltásokkal hagyták figyelmen kívül a fizika törvényeit, de legalább nem esett hasra ebben a jelenetben senki. Ezt már pozitívumként értékelem.

Hőseink Gandalf szavait megfogadva életben hagynak mindenkit, akit nem kéne, kockáztatva a világ pusztulását, azok magabiztosságával járva el, akik már olvasták a történet végét. Ennek ellenére szánalmas próbálkozásokat láthatunk csak arra, hogy legyen haszna a jóságuknak. A romanó vezér hősiesen értelmetlen önfeláldozással kb. nyolc méter előnyhöz juttatja menekülő hőseinket. De nem gond, az előbb említett trollok most abból az irányból jönnek, amerre hőseink éppen menekülnek.

Azért vannak tetszetős dolgok is

A druida karaktere jól kitalált, a “mágiáért az életeddel fizetsz” vonulat kifejezetten tetszik.

A romanó leány is teljesen rendben, jól játssza a szerepét és még szép is.Az mondjuk baromi jó kérdés, hogy egy főleg az erdőben élő, vademberek közt felcseperedett leányzónak hogy van ideje még rabságban is frissen borotvált hónaljakkal és hófehér fogsorral űzni az ipart, de ezen már igazán nem fogok fönnakadni.

A boszorkánymester pedig annak ellenére, hogy egy mordori ork maszk újragondolása, tulajdonképpen jó lett. Hangulatos, vészjósló és velejéig gonosz. A két-három év múlva vércikinek számító, divatszakállas elfekről, a mélyebbnél is mélyebb hangon dörmögő szereplőkről és a Kiszel Tünde-szemöldökkel súlyosbított, meglepett kiskutya arckifejezéssel ténykedő hercegnőről inkább nem is mondanék semmit.

image

Végezetül

Ennyit még nem szentségeltem sorozaton, legalábbis hangosan. Meglepő módon viszont kíváncsi vagyok a további részekre, bár azt hiszem, ez inkább amolyan perverz érdeklődés, mint amit az epic fail-jellegű videókra való kattintásnál szoktunk érezni. A könyvet nem olvastam, így nem tudom, hogy a forgatókönyvírónak nem sikerült a hozott anyagból jó filmet készíteni, vagy egy remek történet vérzett el TV-képernyőn.

-Ekriven

Megosztás:
Szólj hozzá!

Aljas nyolcas kritika

Balázs AttiIa 2016. január 11. 16:39
Aljas nyolcas kritika

Quentin Tarantino gyűlölködik, mi pedig örülünk neki.

image

Minden aktuális Tarantino-film olyan egy kicsit, mint a nyári Olimpia. Ahogy az ötkarikás játékok idején elszaporodnak a sportszakértők, a tuti stratégiák ismerői és a mesteredzők, úgy egy új Tarantino-film esetében is előbújnak a filmszakértők a rejtekhelyükről, az újságírók a rendező korábbi filmjeit különböző rangsorokba rendezik, és ilyenkor úgy általában mindenkinek megvan a véleménye a mesterről.

Bár szeretem Tarantino filmjeit, nem vagyok kifejezetten nagy rajongója, nem szoktam eltartott kisujjal szürcsölni a Coke Zerót, miközben valamelyik filmjét nézem egy filmklubban, és nem nagyon szoktam egyetértően bólogatni, amikor Bölcsészföldén egyenesen korunk legmeghatározóbb filmrendezőjének nevezik. Egyszerűen csak szeretem a filmjeit, és amióta nem huzigálok csattogó szárnyú falepkét magam után, igyekszem is moziban megtapasztalni őket.

Amikor elkezdődik az Aljas nyolcas, majd felcsendülnek Ennio Morricone baljós dallamai, és szép lassan kibontakozik egy nem kevésbé baljós, hóba temetett Jézus-szobor, azonnal tudjuk, hogy itt vér fog folyni. Akkor is így éreznénk, ha éppenséggel nem tudnánk, hogy Quentin Tarantino nyolcadik filmjére ültünk be, nem néztünk volna meg egyetlen előzetest sem, és ha amúgy sem lenne semmiféle elvárásunk a mesterrel szemben.

A megérzésünk pedig nem csal. Az Aljas nyolcas tulajdonképpen egy westernbe oltott “whodunnit”, egy lassú visszaszámlálás, ahol a halál mindvégig ott lebeg a szereplők felett, miközben arra vár, hogy brutálisan lecsapjon rájuk. Tarantino egyébként ebben alkotott elképesztően erőset. Visszafogta magát és a védjegyévé vált filmes utalgatásokat, és inkább egy lassan hömpölygő, már-már álomszerű, mégis 

kegyetlenül feszült filmet alkotott a rá jellemző pattogós párbeszédekkel és izgalmas karakterekkel.

És igen, a karakterek! Tarantino filmjeinél mindig illik megjegyezni, hogy elképesztően jól írja meg a szereplőit, ez az Aljas nyolcasnál sincs másképp, ám van egy apró, de annál jelentősebb csavar. Tarantino most csupa olyan gazemberről forgatott filmet, akik között gyakorlatilag nincs senki, akivel szívesen azonosulnánk. Aljas féreg mindegyik, amit nem is nagyon szégyellnek bizonyítani.

image

Az amerikai polgárháború után járunk a havas Wyomingban. A vérzivataros napok már tovatűntek, de még gyakori beszédtéma a háború és az azt kiváltó konfliktus, a feszültség szinte tapintható. Egy magát Hóhérnak nevező fejvadász (Kurt Russel) épp Red Rock felé tart foglyával, Daisy Domergue-val (Jennifer Jason Leigh), akire akasztás vár. Útközben összefutnak a szintén fejvadászként ténykedő Warren őrnaggyal (Samuel L. Jackson) és Red Rock újonnan megválasztott seriffjével, a konföderációs lelkülető Chris Mannixszel. Közösen folytatják az útjukat, ám mielőtt Red Rockba érnének, kénytelenek egy közeli fogadóba menekülni az egyre erősödő vihar elől, ahol további négy ember várja őket: Bob (Demián Bichir), Oswaldo (Tim Roth), Joe Gage (Michael Madsen) és Sandy Smithers (Bruce Dern).

Akad azonban még egy mestergyilkos a fent említett nyolc zsiványon kívül: a természet. A westernfilmek szokásos, tűzforró sivatagos hangulatával szemben ez a film a hófödte hegyvidéken játszódik, ahol az ember legnagyobb ellenségét a gyilkos hóviharok jelentik. Ebben az embert próbáló környezetben lesznek kénytelenek a film szereplői együttműködni függetlenül attól, hogy az tetszik-e nekik, vagy sem. A hóvihar elől menekülve mindannyian egy fogadóban kötnek ki, ahol is megkezdődnek a valódi konfliktusok, s az addig lassan hömpölygő film hosszas dialógusai idővel átváltanak egy kegyetlen mészárlásba.

A film nézése közben gyakran eszembe jutott Agathe Christie, a 12 dühös ember, de még a zseniálisan vicces Meghívás egy Gyilkos vacsorára is. Bár maga a rejtély és annak megfejtése nem nevezhető akkora bombának, Tarantino mégis elegánsan építi a filmet a végkifejlet felé, és ahol a krimi elemek gyengébben muzsikálnak, ott átveszi a vezetést az erőszakosabb és markánsabb western hangulat.

image

Mert bizony az Aljas nyolcas nagyon erőszakos film. A kamera nem szemérmes, szívesen mutogatja a borzalmakat. Elég csak Daisy folyamatos megaláztatására és bántalmazására gondolni, de a többiekkel sem bánnak kesztyűs kézzel, itt tényleg mindenki utál mindenkit.

Az sem véletlen, hogy Ennio Morricone nem szokásos western filmzenét írt. Morricone kompozíciói sokkal inkább hasonlítanak a horrorfilmekhez írt szerzeményeihez, de ez zseniális döntésnek bizonyult, az öreg nagyon elcsípte a film hangulatát. Az meg külön hab a tortán, Tarantino a Dolog című kultikus 80-as évekbeli John Carpenter horrorfilm zenéjéből is felhasznált részleteket, amelyet egyébként szintén Morricone jegyez, szintén havas tájon játszódik és még Kurt Russel is szerepel benne. Mennyire menő már?

Sok kritika érte a filmet a marketing során előszeretettel hangoztatott szuperszéles 70mm-es formátum miatt, de őszintén szólva engem a vita ezen része tökéletesen hidegen hagy. Lehet, hogy tényleg csak azért választotta ezt a formátumot, mert megteheti, vagy mert egy sznob, aki szerint ettől film a film. Nem számít igazán, mert az Aljas nyolcas ettől függetlenül jó, amire a fényképezés és a vizualitás is rátesz egy lapáttal.

Verdikt

Az Aljas nyolcas egy vérbeli Tarantino-film, ami miatt egyaránt lehet utálni és szeretni. Lassan, fokozatosan bontakozik ki, ám végig tapintható az egyre fokozódó feszültség, amire ráerősít a tökéletes zene, a kiváló színészi játék és a nyomasztó hangulat. Ha Kutyaszorítóban párti vagy, imádni fogod, a liliomlelkűek azonban messze kerüljék el!

-Cae

Megosztás:
Szólj hozzá!

Star Wars: Az ébredő Erő - kritika a Sötét oldalról

Balázs AttiIa 2016. január 04. 16:40
Star Wars: Az ébredő Erő - kritika a Sötét oldalról

Ébredezik az Erő, de még nagyon álmos.

image

Amikor a vetítés után a Blaha Lujza tér felé sétáltam, és próbáltam megfejteni, hogy mégis mi a gondom ezzel a filmmel, az jutott eszembe, hogy az epigon költészet alapvetően hitvány dolog. Még akkor is így érzem, ha közben belátom, hogy az utanázás egyáltalán nem könnyű feladat.

J.J. Abrams viszont többször is bebizonyította, hogy kiválóan tudja majmolni a példaképeit. Gondoljunk csak a Super 8-ra, amit bármelyik diplomamunkát készítő költségtérítéses hallgató megirigyelne a képzeletbeli Steven Spielberg Filmakadémián, de ott van a 2009-es Star Trek reboot is, amivel Abrams a maga perverz módján gyakorlatilag elkészítette az első saját Csillagok háborúja filmjét.

Miki egér arcnélküli kreatív döntnökei pedig pontosan tudták, hogy éppen erre van szükség. Ha úgy gondolunk a Star Warsra, mint egy szigorú keretrendszerben működő brandre, aminek sziklaszilárd szabályai és megkötései vannak, akkor egészen nyilvánvaló, hogy olyan alkotóra van szükség, aki jól ismeri az alapanyagot, tud kottából olvasni és képes annyit csavarni az ismert toposzokon, hogy ne legyen büdös a végeredmény. Abrams pedig ilyen alkotó.

Az egérgyárban azt is nagyon jól tudták, hogy a három gennyes pattanás, amit viccesen csak előzménytrilógiának nevezünk, nem tudott olyan nyelven szólni a rajongókhoz, amit az eredeti trilógiával megtanultak és megszerettek, ezért visszafordultak egészen a forrásig, amivel minden elkezdődött.

image

A bő másfél-két éve tartó marketinghadjárat arról is szólt tulajdonképpen, hogy az ébredő Erővel kezdődő Star Wars filmek a klasszikus mitológiát viszik tovább, mindenféle midikloriánok, kereskedelmi szövetségek és egyéb baromságok nélkül, aminek azért örültünk is rendesen. Bár voltak szkeptikus hangok, szép lassan elkezdett pöfögni a hype-vonat, ami az elmúlt hónapokban teljes sebességre kapcsolva várta a felülni kívánó rajongókat, akik szép számmal jelentkeztek is. Ebben nincs egyébként semmi rossz, bár van abban valami mélységesen visszataszító, amikor Star Warsos tejet, csirkemell filét vagy éppen szőlőt(!) lát az ember a kisboltban. Ettől függetlenül a magam részéről nagyon élveztem ezt az időszakot, jó volt várni a csodát.

Aztán 18-án végre felcsendültek John Williams felejthetetlen dallamai és hirtelen milliónyi rajongó ért célba…

image

A Star Wars: Az ébredő Erő álomszerű és furcsa élmény volt. Egy kicsit olyan, mint a régi idők magyar Csillagok háborúja plakátjai. Kísértetiesen emlékeztet az eredeti filmek világára, pofátlanul kapjuk egymás után a vizuális és narratív utalásokat miközben végig olyan érzésünk van, hogy ezt már láttuk korábban, ráadásul nem is egyszer. És még szép, hogy láttuk. Az ébredő Erő ugyanis nem akar elmondani semmiféle új történetet,

inkább leporolta az első Csillagok háborúját, összekente a Jedi visszatérrel és a végén fejbe vágta a Birodalom visszavággal.

Ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, amit látunk, csak éppen nincs semmi igazán meglepő benne. Láttunk már kedves droidot fontos információkkal szaladgálni, láttunk már Halálcsillagot felrobbanni és láttunk már Millenium Falcont fénysebességre kapcsolni. Most mind megkapjuk ezeknek az újracsomagolt változatát és megannyi egyéb kacsintást, hogy véletlenül se feledd el, Abrams baromira érzi, mitől Star Wars a Star Wars. A gond az, hogy én viszont másképp érzem.

image

Ráadásul ezerrel pörög a film, alig van időnk szusszanni, aminek leginkább az új (egyébként roppant szimpatikus) szereplők isszák meg a levét. Pedig Rey és Finn érdekes karaktereknek tűnnek, akikben már most sokkal több van, mint az előzménytrilógia főszereplőiben, de Abrams képtelen volt őket igazán helyzetbe hozni.

Az viszont roppant fájó, hogy a sötét oldal képviselői koránt sem sikerültek olyan érdekesnek, mint azt reméltük. Az érzelmileg labilis Kylo Ren Darth Vader nélkül tökéletesen üres, egyszerűen nem tudtam komolyan venni azt a nyűglődést, amit levág a film során, semmit nem tudunk meg a motivációiról, és arról, hogy mi vezette őt a sötét oldalra. Igen, igen, Darth Vaderről se tudtunk szinte semmit az első Csillagok háborúja idején, de Lucasék nem is próbáltak drámázni vele. Egyszerű gonosz volt, egyszerű gonosz szándékkal és aurával, ami tökéletesen működött. Kylo Rent viszont bonyolult gonoszként akarta Abrams bemutatni, ami akár működhetett is volna, de egyszerűen túl keveset tudtunk meg róla ahhoz, hogy tényleg drámai legyen a karaktere.

image

Feszes tempó ide vagy oda, mégsem tudnék egyetlen igazán feszült jelenetet sem felidézni a filmből. Ha összehasonlítjuk az első Csillagok háborúja Halálcsillagának felrobbantásához vezető jelenetsort és az aktuális tömegpusztító fegyver megsemmisítését, szinte zongorázni lehet a különbséget. Utóbbi sokkal látványosabb, mégis hiányzik belőle az az arányérzék, ami miatt izgalmas volt az első film fináléja, ahol a zene, a vágás és a tempó elegye még sokadszorra is csap. Poe Dameronék egyszerűen csak látványosan röpködtek és sikerrel jártak, de ezt már akkor tudtuk, amikor beszálltak az egyébként hipervagány X-szárnyú vadászgépeikbe a pilóták.

Verdikt

Kettős érzéseim vannak az ébredő Erővel kapcsolatban, mert nem tudok rá igazán eredeti filmként tekinteni, ugyanakkor baromira élveztem, és minden hibája vagy furcsasága ellenére találtam benne olyan elemeket, amelyekre lehet és kell építeni a jövőben. Ne feledjük, hogy az ébredő Erő egy új trilógia első állomása, és a történetnek még koránt sincs vége. Abban viszont biztos vagyok, hogy J.J. Abrams és én merőben mást gondolunk a Star Warsról, így örülök, hogy a következő részekben már nem ő csücsül a rendezői székben.

-Cae

Star Wars: Az ébredő Erő - kritika a fény oldaláról

Megosztás:
Szólj hozzá!