Mielőtt belevágunk annak elemzésébe, hogy az eredetihez képest mennyit és miben fejlődött a The Zodiac Age, beszéljünk arról, ami nem változott:

A Final Fantasy XII a nagy múltú sorozat egyik fekete báránya. Tovább megyek, az egyik legrosszabb Final Fantasy, ami mégis minden idők egyik legjobb JRPG-je. Hogy hogyan is lehet ez? A válasz nagyon egyszerű: a játék több aspektusa is jóval gyengébb a Final Fantasy átlagnál (hogy mik, arra kitérünk), míg szinte minden másban felülmúlja a sorozat legjobb részeit is. Mindenképpen valamiféle hibridről beszélünk, egy öszvérről, de az nem is kérdés, hogy ez az öszvér az a bizonyos aranyat hányós fajta.

Furcsa bevezetőm okán félreértés ne essék, a játék már megjelenésekor is osztatlan sikert aratott a JRPG műfaj és a Final Fantasy fanok (többségének) körében is, a kritikusok pedig egészen az egekig magasztalták. A híres japán magazin, a Famitsu 100%-ra értékelte a játékot, míg a Metacritic kritikai összegző oldalon máig 92%-on áll. Bár azt senki sem merte megkérdőjelezni, hogy a Playstation 2 éra talán legkitűnőbb szerepjátékáról van szó, mégis sok ős Final fan így is szívta a fogát.

Mert bizony a Final Fantasy XII mert "komoly politikai dráma” lenni (na jó, ez relatív, de videojáték fronton nevezhetjük annak) és a jellegzetes Final Fantasy humort (és még megannyi mást) könnyedén beáldozta egy a megszokottnál kevéssé végletes és egysíkú, magyarán cseppet sem fekete-fehér történetért. (a sorozat talán legjobb antagonistáit – mínusz Kefka természetesen – köszönhetjük neki!)

Ebből a szempontból leginkább talán a nyolcadik részre emlékeztet, annak hektikussága, őrületes túltoltsága és teljesen elmebeteg utolsó harmada nélkül.

Mondhatnánk, hogy a Final Fantasy XII valamiféle biztonsági játékot játszott, mert szakított azzal a hagyománnyal, hogy minden új résznek valami extremitással kell kicsapnia a biztosítékot a kritikusok és játékosok körében, de valójában éppen az ellenkezője lett az igaz, hisz a tizenkettedik rész pont visszafogott, földhöz ragadtabb történetével, minden korábbinál összetettebb és kidolgozottabb világával lett az egyik legmerészebb dobás a sorozat történetében! Érdemes megjegyezni, hogy a Final Fantasy XII világa több Final-játék terepéül is szolgált – Tactics, Revenant Wings, Tactics Advance 1 és 2 – valamint egy különálló cím, a Vagrant Story is itt játszódott.

A jellegzetes humoron kívül (amit a 12 csak nyomokban tartalmaz) lemondhatunk még a körökre osztott, külön játékképernyőn történő harcokról, a jellegzetes győzelmi zenét csak a főellenfeleknél fogjuk hallani, az ellenfelek többsége teljesen új, alig-alig jelennek csak meg a sorozat korábbi részeinek jellegzetes figurái, a világtérképen való mászkálás teljesen eltűnt (ez már a X. résszel megtörtént persze…), de ezek mind eltörpülnek a mellett, amit a játék képes volt letenni az asztalra, főleg egy már letűnt konzol, a ps2 utolsó hajrájában.

Ha valakinek nagyon dióhéjban kéne pop-kulturális bóják alapján jellemeznem, milyen is a Final XII, azt mondanám:

Nagyon sok Csillagok Háborúja, egy csipetnyi Trónok Harcával vegyítve.

A történet jól ismert elemekből épül fel (szegény fiú, hercegnő, egy emberi űrkalóz és nem-emberi társa a gonosz birodalom ellen…), ám a közhelyeket folyton folyvást meglepő fordulatokkal és sokszínű, összetett karakterekkel tölti fel.

Játékmenetét tekintve egy olyan zárt játékról beszélünk, ami folyamatosan a nyílt világ látszatát tartja fent (és tulajdonképpen az is, de erre még visszatérünk), egyszerre körökre osztott, de közben egyáltalán nem az. A harc valós időben zajlik, de azt megállítva parancsokat oszthatunk ki a csapattagjainknak (álá KOTOR), akiket egyébként az úgynevezett gambit rendszer segítségével személyre szabott mesterséges intelligenciával, azaz egyféle programozott típus-cselekedetekkel ruházhatunk fel.

A játék megpróbált szinte minden játékmenetbéli megoldását tekintve folyamatosan az arany középúton maradni és akármennyire kockázatos vállalkozás is ez, (és valljuk be, szinte lehetetlen!) sikerült is neki.

A harc izgalmas és pörgős, de mégis kellően taktikus, a gambit rendszer egy kész csoda és rengeteg összetett stratégiát tesz lehetővé (amennyiben kellően kihasználjuk, de ha nem, elegendő tápolással és sok türelemmel nagyjából nélkülözhető is), a térképek nagyok, de nem túlzóan, ellenben iszonyatosan változatosak, a játék nem könnyű, de nem is tartozik a sorozat legnehezebbjei közé, veteránoknak és újonnan érkezőknek egyaránt ajánlható.

Ha összegezni akarnám, hogy miért is olyan b@szottjó a Final Fantasy XII, azt mondanám: egyszerűen nem lehet fogást találni rajta! A grafika még mai szemmel is szép (köszönve a felújított textúráknak, nagyobb felbontásnak és turbózott színeknek és effekteknek) saját idejében (2006) pedig egyszerűen hihetetlen volt.

Az eredeti japán hang és az angol szinkron is párját ritkítóan fantasztikus, nem tudom máshogy jellemezni, mint hogy mozifilm-színvonalú, ahogy az in-game engine átvezetők animációi is. (A CG animok mára kicsit kopottasak, de a fantasztikus rendezésnek és art-designek hála azok is nagyon élvezetesen pörögnek.)

A zene bekönnyezősen szép, amit a The Zodiac Age nagyzenekaros, újragondolt verziója képes a hatványaira emelni. Maga a zodiac rendszer egyébként átláthatóvá és élvezetesebbé teszi a fejlődést, ráadásul fő kasztunk mellé ezúttal választhatunk egy másodállást is, amivel fantasztikus lehetőségek (és vicces kombinációk) nyílnak meg előttünk. (így lett a kis Peneloból Ivalice legnagyobb vörös harci mágusa és mestertolvaj egy személyben…)

A The Zodiac Age legnagyobb dobása talán mégis a gyorsítási funkció beemelése, aminek segítségével bármikor egy gombnyomásra 2x-es vagy akár 4x-es turbóba kapcsolhatjuk a játékot. Míg eleinte ez inkább tűnik mókásnak, mint hasznosnak, garantálom, hogy a hatalmas játéktereken való oda-vissza mászkálások során (valamint a néha igenis szükséges grindolások alatt) áldani fogjuk annak a nevét, aki először dobta fel az ötletet egy Square-Enix meetingen. Nem beszélve azokról a játékosokról, akik nem először vágnak neki a kalandnak, számukra egy-egy nagyon ismerős (és mint ilyen, kissé unalmasabb) rész felgyorsítására játékélmény formáló hatással bírhat.

Úgy érzem a vicc az egész történetben az, hogy a Final Fantasy XII, ez a 11 éves játék újra-megjelenésével azonnal napjaink egyik legjobb RPG játékává vált. Ez egyszerre nagy szó és dicséret, másrészt kicsit azért szomorú is. Van persze Persona 5 és volt Torment: Tides of Numenera, no meg The Witcher 3 és még sorolhatnám, de azt senki sem merheti megkérdőjelezni, hogy az RPG műfaja elég szűkös időket él manapság, hogy ilyen szalonképesen fogalmazzak. Míg a taktikus RPG-k az AAA játékok frontján kezdenek szépen lassan kikopni, átadva helyüket a lazább akció-szerepjátékoknak,

...üdítő színfolt egy olyan közel tökéletes játékkal találkozni, ami pont jó arányban képes ötvözni a látványos, pörgős, laza harcokat az összetett játékmenettel és fejlődésrendszerrel.

A Final XII tulajdonképpen félig JRPG és félig CRPG, szóval valahol a keleti és nyugati szerepjátékok között félúton jár. Ez pedig nagyon szerencsés kombináció, hisz animétől és a japán RPG-k többségétől hányóknak visszafogott lesz, a CRPG műfaját zömmel túl száraznak tartóknak pedig éppen eléggé laza és könnyed. (nem nehézségét, inkább hangulatát tekintve.)

A Final Fantasy XII fantasztikus játék, ahogy fantasztikus játék volt mindig is, ám apró, de okos változtatásokkal (auto-save for president!) a The Zodiac Age-nek sikerült a kor embere, egy egészen új játékos generáció számára is élvezhetővé, sőt, megkokckáztatom, hogy életre szóló élménnyé varázsolni.

Összességében tehát kaptunk végre egy olyan remastert (a The Last of Us után talán az elsőt…), amit nem a nosztalgia tart csak életben, ami ha ma jelenne meg, ugyanúgy megállná a helyét, ahogy 2006-ban tette.

A Final Fantasy XII The Zodiac Age egyszerre az időutazás és mégis az örök időtlenség meséje.

Még sok ilyet szeretnénk!
(Final Fantasy IX remake esetleg?)

Varga Bálint Bánk