Fekete I. Alfonz novelláiba belelapozva a bizarro fiction és a weird irodalom hazai szólamokkal átszőtt történeteivel találkozhat az olvasó.

A Próza Nostra kritikusának 2016-ban JAKkendő-díjat nyert könyve olyan (vélhetően) az irodalmi „kánonok parkjain kívüli kukákban” talált figurákat kelt életre, mint a minden hájjal megkent Kaczor Károly, a speciális kamasz panaszokkal küzdő Róka Rudi, a farsangoló Vitéz László, vagy éppen Seress Rezső, a Szomorú vasárnap című dal szerzője.

Érdekes miliő alakul ki tehát a novellák világában: az első pofon a weird irodalom felől érkezik, a másikat pedig a magyar történelem és kultúra adja. Aki tehát a realista elbeszélésmóddal dolgozó, aprólékosan felépített fantasy regényvilágokért rajong, nem biztos, hogy magával fogja ragadni a mosolygó zsonglőr előadása:

Kun tovább terebélyesedett, belsője kiöblösödött és barlang-szerűvé nőtt. Az étel által kivájt testüregekben már nemcsak vörösbegyek építettek fészket, hoztak létre kolóniát, de az apránként lenyelt sorstársai is kezdtek alakot ölteni. A kicsire irdalt, majd pépessé emésztett emberi zagyvalék összeállt, és húsmúmiaként kullogott a hasban lakó repkedő állatok után, hogy ő is ételhez juthasson.

A fokozott odafigyelést kívánó, de számos meglepetést tartogató történetekhez a kötet legelején helyet kapó szöveg kvázi-előszava, A mosolygó zsonglőr sem akar útmutatást adni.

Még ha hinnék is abban, hogy rendelkezem valamiféle tudással arra nézvést, hogy merre is vezet az ideális útvonal odabenn, akkor sem adnám át. A magára hagyatottság felelősségét meg kell tapasztalni.

Ugyanakkor a novellák elején helyet kapó, különféle szerzőktől és művészektől (William Shakespeare, Harmos Ilona, Lars von Trier, Umberto Eco, China Miéville) vett idézetek számomra ellentmondanak a korábban megfogalmazott kánon-nélküliséggel, és a fogódzók teoretikus hiányával. Hiszen az említett szerzők nevei éppen, hogy felrajzolják azt a csillagtérképet, amelynek égitesteivel maga a szerző is azonosulni szeretne, így máris iránytűként szolgálnak a tanácstalan hajósnak a Kaczor Károly világában való navigálás során.

Alapjában véve ezért az volt az érzésem, hogy a citátumok egyfajta erődemonstrációk, amelyekkel a szerző akarja bizonyítani előzetes „iskolázottságát”, viszont – látva az általa megteremtett világ komplexitását – ez tökéletesen fölöslegesnek tűnik, hiszen novellái önmagukban is megállják a helyüket.

A mítosz megteremtéséhez nincs szükség tehát a szerző példaképeire, elég, ha mi, olvasók odafigyelünk a zsonglőr trükkjeire, és az előadás is megszületik. A mosolygó zsonglőrt tehát a groteszk és abszurd történetek szerelmeseinek ajánlom, olyanoknak, akik szeretik, ha olvasás közben folyamatosan egyensúlyozniuk kell az őket érő benyomások kereszttüzében.

A kötetért köszönet a szerzőnek!