The Last Guardian - Több, mint játék!

Varga Bálint Bánk 2016. december 11. 18:30
The Last Guardian - Több, mint játék!

Volt szerencsénk tesztelni az évszázad talán legnagyobb videojátékos dobását...

3129409-thelastguardian-impressions-thumb-nologo-20160913.jpg

Körülbelül másfél óra játék után küldtem két kisebb videorészletet a testvéremnek – aki annak idején talán többször is átvészelte, ahogy végigjátszom a Shadow of the Colossust – és csak annyit tudtam neki írni melléjük: „Hát mit mondjak? Beszarás…!”

És ugyan azt hittem az első gondolataim sokkal költőibbek lesznek (ha már egy tényleg költői játékról beszélünk) miután először találkoztam a kilenc éve várt The Last Guardiannal, mégis ezek a szavak bukkantak elő belőlem. És azt hiszem ez elég beszédes… de mégis, ha már ennyit vártunk és hittünk – mert ehhez a játékhoz türelem mellett bizony piszok sok hit is kellett – megérdemli, hogy igazán a mélyére nézzünk. (Ezt meg is tettük, bár egy pillanatig sem mertük hinni, hogy valami igazán „valódi” dolog fog visszabámulni ránk onnan.)

Az üresség gyönyöre

A The Last Guardian világa tágas és gyönyörű, ám mégis szinte teljesen üres. Üressége történelemről és elmúlt korokról mesél, aminek nem voltunk és soha nem is leszünk részesei. Mégis… azok a történetek és régi legendák ott vannak az omladozó falakban, a szobrokban, vagy éppen a fák leveleiben. Ott van a lépteink nyomában. Egyszerűen érezzük és ehhez nem kell semmi, csak maga a HELY.

ennyit-szepult-egy-ev-alatt-a-the-last-guardian_1.jpg

Az ICO és a Shadow of the Colossus nyomdokait követve, a The Last Guardian sem ad nekünk semmi fogódzkodót. Nincs előtörténet, nincs világmagyarázat, nincsenek források, naplórészletek, nem játékos karakterek, akikkel szóba elegyedhetünk, nincs semmi... A játék van, amibe egyszer csak belecsöppenünk, és ami onnantól fogva egészen az utolsó pillanatáig önmagában és önmagáért létezik és ami egy pillanatra sem ordítja a képünkbe, hogy „videójáték vagyok, játssz velem!”. Inkább a maga passzív és másodlagos eszközeivel és persze felejthetetlen két hősével elmesél egy történetet.

Sosemvolt állatok és megfigyelésük

Trico egy óriási kutya-macska-madár, akire fogságban találunk rá. (a név egyszerre hajaz a japán "rab", a "madárfióka" és a "macska" + "madár" szavak összetételére is.) Súlyos láncok tartják fogva és bár velünk is természetesen ellenségesen viselkedik, érezzük, hogy segítenünk kell neki, hovatovább; szükségünk van rá, ahogy neki is ránk! Szinte csak másodpercek telnek el a játékból és máris kötődni kezdünk… mindenhez. Nem csak Trico-hoz, a szárnyafosztott óriási griff-kutyához, hanem hősünkhöz is és a körülöttünk szunnyadó világhoz, ahol régi civilizációk és a még régibb természet táncolják évezredes táncukat emberi ésszel felfoghatatlan lassúsággal.

tlg_screenshots_septpreview_09142016_01_0.png

Trico megjelenítése csodálatra méltó. Így valahogy nem is tűnik soknak az a kilenc év, ami a fejlesztéssel telt. Egy pillanatra sem tűnik játék karakternek, hisz mind a mozgása, mind pedig a viselkedése lélegzetelállítóan valóságos. Trico egyértelműen és természetesen reagál mindenre, legyen érzelme a félelem, az izgatottság, az öröm, a szomorúság vagy a hiány és magányosság érzete... Néha szinte már túl valóságosnak hat, ami bizony rányomja a bélyegét a játékmenetre is, ám ennek nehézségei is inkább csak mélyítik a beleélést, minthogy elidegenítenének minket a játék világától.

Az első pillanatoktól kezdve tudni fogjuk, hogy valami egészen egyedülállóval állunk szemben és ez nem csak társunkra Tricora, de a játékmenet egészére is vonatkozik. A teljes élmény-hullámvasútra, aminek minden egyes pixele és polygonja, minden hangfoszlánya (és hibája) pontosan a helyén van. Ott, ahol lennie kell.

Ico árnyéka

Tulajdonképpen a The Last Guardian tökéletesen egyesíti a korábbi két elődje, az ICO és a Shadow of the Colossus legjobb tulajdonságait. Szuper puzzle és platformer játék, az utóbbi idők legjobb és legéletszerűbb feladványaival, aminek java része egy rettentően egyszerű dologról szól, el kell jutnunk A pontból B pontba, de ehhez ki kell használnunk Trico képességeit, nagyságát vagy éppen saját apróságunkat és ezek kombinációját. Folyamatosan figyelnünk kell a társunkra, de mégsem kell úgy féltenünk, ahogy az ICO-ban volt. Trico ugyanis nem nehezítő tényező, nem csak egy újabb dolog, amire figyelni kell, sokkal inkább valóságos társ. Néha mi segítünk neki, sokszor pedig ő nekünk. Mert ez így normális...

Közben a The Last Guardian rendelkezik azzal a lélegzetelállító epikussággal is, amiben a Shadow of the Colossus máig utolérhetetlen a játékvilágban. És mindezek mellett egy párját ritkítóan gyönyörű és könnyfakasztó történetet mesél el. De most komolyan… kemény, spártai férfinak tartod magad? Azért ne tedd nagyon messzire azt a zsebkendőt, ha nem akarsz könny meg takonycsíkokat a ruhaujjadra…!

a-screencap-from-the-last-guardians-demo-at-e3-2015.jpg

Mancsokat az asztalra

Amint magunkhoz térünk (ha egyáltalán sikerül ez…) a folyamatos eufóriából, azért megmutatkozik, hogy a The Last Guardian sem lehet tökéletes és nem lett volna az 15-20 év fejlesztés után sem. Sajnos maga Trico irányítása is egy fejtörő, a játék talán legnagyobb fejtörője és valljuk be ez nem teljesen szándékos. De valahol még ebben is megtalálhatjuk a szépséget, hisz ahogy mi magunk szenvedünk a képernyő előtt, a kontrollerünket markolva, úgy szenvedhet hősünk is, hisz egy nála 30-szor nagyobb bestiát kell rábírnia, hogy tegye azt, amit Ő szeretne. Szóval az egész frusztrált, szenvedős, izzadós folyamatban van valami szép... Méghozzá az, amikor megértjük, megismerjük és már tökéletesen tudjuk használni. Ettől függetlenül tévképzeteink ne legyenek, a játék sokszor lesz rettentően frusztráló, éppen annyira, mintha hús-vér kutyádnak, vagy macskádnak próbálnád huszadszorra elmagyarázni, hogy álljon két lábra, mancsokat az asztalra és adja már ide azt a távirányítót! Kicsit olyan érzés, mintha nem csak a játék tanítana minket, hogy hogyan kell játszani vele, hanem épp úgy mi is tanítanánk a játékot, hogy mi hogy szeretnénk és hogy tudunk játszani...

last-guardian.jpg

És mégis… valahogy az egész nagyon is helyénvalónak hat. Így gondolkozik a The Last Guardian, éppen úgy, ahogy elődei is tették: Nincs HUD, nincs jelzőfény vagy nyíl, ami megmutatja, merre menjél (még annyi sem, mint kardunk csillanása volt a Shadow of the Colossusban), csupán egy romos világ, amit félig már visszavett magának a természet, és aminek minden egyes helyszínén tényleg magunknak kell rájönnünk, merre is tovább… És készüljetek fel, lesznek termek, csarnokok, szobák amikben akár fél óránál is többet fogunk fel-alá bóklászni, mire megtaláljuk a helyes utat, mégsem érezzük feleslegesnek vagy idegesítőnek, mert mindig igazi felüdülés és ajándék, amikor végre megtaláljuk a jó irányt.

Az utazás

Összességében tehát a játék talán egyetlen negatívuma Trico irányításának nehézsége lehet, illetve az, hogy azért technikai fronton még ráférne egy-két update, főleg a klasszikus ps4-es gépeken. (bár aki megélte még PS2-n a Shadow brutális FPS drpopjait, még talán nosztalgikusnak is fogja tartani ezt…)

Az viszont kérdésen felül áll, hogy minden hibája ellenére

a The Last Guardian egy igazi gyöngyszem, egy időtlen klasszikus és egyszerűen több, mint videojáték…

Mestermű, ami újra és újra megmutatja, hogy szavak nélkül is lehet beszélni, hogy a barátság időtlen és örök, hogy az élet sokszor túlságosan is kemény, de minden sarkon túl ott várhat valami gyönyörű dolog, vagy épp egy feledhetetlen élmény.

Varga Bálint Bánk

Megosztás:
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://diceandsorcery.blog.hu/api/trackback/id/tr1112039777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.