Dice & Sorcery

Szögezzük le a legelején: Andy Weir Marsi című könyve nem egy kiforrott mű. Nem arról van szó, hogy nem élvezetes, vagy tipikus elsőkönyves gyermekbetegségektől szenved. Nem is az a probléma vele, hogy a hard sci-fi jelleg összeszabdalná a narratíva szövetét, és csak fejünket vakarászva, gondterhelt tekintettel haladunk előre a történetben. A fő gond az, hogy a főszereplő Mark Watney karaktere valójában egy másodpercig sem hihető személyiség.

Értem én, hogy a NASA nem szarral gurigázik, és csak a legjobbak a legjobbak közül jutnak el csupán odáig, hogy űrhajókat nyalogassanak, de akkor is. Mark Watney nem találkozik olyan helyzettel, amit ne tudna kezelni, és ezt sajnos olyan ritmusban adagolja az író, hogy a mű közepétől egyszerűen képtelen voltam valódiként érzékelni a veszélyt vagy az adott problémák súlyát. Watney nem szarik be semmitől, úgyis megoldja.

Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz vagy akár gyenge művel van dolgunk. A Marsi egy ügyesen megírt regény, igazi kis biblia a geekeknek, amit szinte lehetetlen letenni, így olvasása minden űrhajózásra és krumplitermelésre fogékony egyed számára erősen ajánlott. Én biztos befizetek Weir következő könyvére, és az is biztos, hogy a regény megfelelő kezdőlöketet adott ahhoz, hogy a moziban megnézzem a Magyarisztánban Mentőexpedícióra keresztelt filmváltozatot is.

Tulajdonképpen jól tettem. Őszintén szólva annyira friss volt az olvasásélmény, hogy egy kicsit bajban is voltam a film alatt, nem nagyon tudtam elszakadni a már megszerzett tudástól, amely egy picit zavarta a befogadást. Ridley Scott azonban jó érzékkel nyúlt az alapanyaghoz, és jórészt csak ott változtatott, ahol amúgy is döcögött a marsjáró, ezáltal mégsem húztam a számat a vetítés alatt.

Ettől függetlenül ugyanaz a problémám a filmmel, mint a könyvvel. Mark Watney nem normális. Úgy áll hozzá problémákhoz, mintha egy játékos lenne,aki maximum elveszít egy küldetést, azt csókolom. Szinte hiányoltam a képernyő jobb felső sarkából az egyes “küldetésekhez” tartozó státuszjelzést, hogy éppen hogy halad az aktuális questekkel. A dráma emberi oldala teljesen áttevődött a Földre és a legénységre, ami részben érthető, de én Watney oldaláról is vártam volna olyasmit, amitől kicsit feszültebben figyelhetem az eseményeket.

Filmes szempontból egyébként igazi audiovizuális élmény a Mentőexpedíció, a maga módján kegyetlenül szép a marsi táj, amelyhez Harry-Gregson Williams szinte tökéletes filmzenét írt, aki már a Prometheusban is jól elkapta ezt a felfedezős, tudományos-fantasztikusan felemelő hangulatot.

Ridley Scott valahogy mindig az űrben igazán jó. Az öreg jó érzékkel szokta megmutatni a földönkívüli létezés viszontagságait, a teljes izolációt, ami itt, a Mentőexpedíciónál is jól működik. Az is tökéletesen érződik, hogy Scottnak ez hazai pálya. Néhány jelenetnél nem tudtam nem A nyolcadik utas: a Halálra asszociálni, de a film egyik első sokkoló pillanata arról is gondoskodott, hogy a Prometheus egyik legnyersebb jelenete is eszembe jusson.

Mindent egybevetve élvezetes film a Mentőexpedíció, de nem egy olyan hullámvasút, amire alig várod, hogy újra felülj. Ezt persze lehet, hogy azért érzem így, mert nálam a könyvélmény túlságosan friss volt, és ezáltal nem fért a fejemre a szkafander, de én még ezzel együtt is többre számítottam. Elsősorban az űrhajózás, a tudomány és a hasonló elvetemültségek megszállottjai lesznek azok, akik értékelni fogják a látottakat, de a többiek is tehetnek vele egy próbát.

-Cae

Ja, igen! Az külön öröm, hogy mind a film, mind a könyv együtt érző és más problémáival törődő emberekként ábrázolja a kínaiakat, amire nem tudom, mikor volt utoljára értékelhető példa az elmúlt néhány évben. Piros pont.